Fejér László: A vízitársulatok 200 éve (Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége, Budapest, 2010)
A társulatok az árvizek, belvizek és a száraz időszakok szorításában, a társulatok államosítása
A társulatok az árvizek, belvizek és a száraz időszakok szorításában, a társulatok államosítása Közel egy évtizedig tartott, amíg a bethleni konszolidáció eredményei megmutatkoztak. A vízügyi szolgálat vezetői előtt úgy tűnt, hogy az ármentesítés lényegi befejezése a vízkárok elleni védekezést némileg háttérbe szorítja, s a fő feladatot a hazai vizek mezőgazdasági (öntözés) és közlekedési (vízi utak) hasznosítása fogja jelenteni. Megerősítették ezt a vélekedést a húszas-harmincas évek gyakori aszályai, valamint a folyami áruszállítás iránt jelentkező ipari és mezőgazdasági igények. A Tiszát, mint vízi utat fejleszteni kívánó kormányzat szorgalmazta a folyó kisvízi szabályozását, újabb kikötők építését, s az ármentesítő társulatok által épített védelmi töltések méreteinek nagyobbítását. Az újabb vízi munkák más oldalról a kormányzat számára lehetőséget adtak arra, hogy az 1920-as évek legvégén kezdődő gazdasági válság kárvallottjai számára munkaalkalmakat teremtsenek. A kevéssé gépesített földmunkák, mint pl. a töltésépítés meg a belvízcsatornák ásása nemcsak sok nincstelennek adott kenyeret, hanem az egykori ártereken folytatott termelés biztonságának növeléséhez is hozzájárult. Minderre azért is nagy szükség volt, mert a gazdasági válság kezdetekor a banktőke pánikszerűen menekült ki a mezőgazdaságból. A birtokosok nem jutottak kölcsönökhöz, hiszen korábbi adósságaikat sem tudták visszafizetni. A búza ára, amely a háborút követő első években a leginkább értékálló tényezője volt a hazai mezőgazdaságnak, rövid idő alatt a felére esett vissza. A kibontakozás azonban nem sokáig váratott magára. Az 1930- as évek első felének (1934, 1935.) alföldi aszályai megadták azt a társadalmi nyomást, amely a kormányzatot is tettekre sarkallta az öntözések ügyének felkarolása tekintetében. Öntözővizet kívántak a száraz időjárással küszködő kis- és nagybirtokosok egyaránt. A vízügyi szolgálat Sajó Elemér és utódai vezetésével sorra dolgozta ki a műszaki elképzeléseket, s tette az egymást váltó kormányok asztalára. Lényeges eredményként lehet elkönyvelni az 1937-ben elfogadott öntözési törvényt, amely megszabta az állami feladatokat és az annak megvalósítását végrehajtó szervezetet, valamint a birtokosoknak juttatható állami támogatás kereteit. A törvény műszaki végrehajtását rábízták a nem sokkal korábban szervezett Országos Öntözésügyi Hivatalra (amelynek élére Horthy Miklós megbízható hívét, Kállay Miklós későbbi miniszterelnököt állították). A Hivatal mérnökei kidolgozták előbb a tiszántúli öntözések, majd - az átmenetileg újra magyar fennhatóság alá helyezett - Kárpátalja és Észak-Erdély víztározási koncepcióit. A nagy lendülettel megindult műszaki munkálatok a hazai gazdaság felfutó ívébe illeszkedtek, s az eredmények nem is maradtak el. Az évtized végén számos helyen létesítettek minta öntözőtelepeket, s megépültek az első vízvisszatartás és -szét- vezetés első műtárgyai (pl.: a tiszaörvényi szivattyútelep, a tiszafüredi öntözőrendszer, majd a békésszentandrási duzzasztómű, stb.). Az már más kérdés, hogy az öntözéses lehetőségeket a gazdák főként a rizs termesztésével próbálták kihasználni, mivel ez akkoriban ez tűnt a legjövedelmezőbb befektetésnek. Az a tény, hogy az igen vízigényes növényi kultúra a talajt kizsarolja és egyéb veszélyeket is hordoz, már a háború után, a szocialista korszakban vált egyre nyilvánvalóbbá. Az ország belesodródása a második világháborúba az öntözési beruházások ügyét kezdetben nem befolyásolta, sőt, a német offenzíva sikereinek éveiben a háború által gerjesztett mező- gazdasági konjunktúra további lökést adott a hazai élelmiszer termelésnek. Mindez azonban nem sokáig tartott, ráadásul az 1940-es évek elejének természeti vízbősége újra napirendre tűzte az árvizek és a belvizek elleni védekezés ügyét. Különösen ez utóbbi döbbentette rá a kormányzatot, hogy általában elhanyagolták a belvízlevezető rendszerek fejlesztését, s az ügyben érintett társulatok anyagi ereje kevés a hatékony védekezéshez. Egyes kormányzati körök a társulatok államosításának kérdését is felvetették, de a háborús helyzet már nem adott lehetőséget az elképzelések kimunkálására. 118
