Fejér László: A vízitársulatok 200 éve (Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége, Budapest, 2010)

Az első világháború vízügyi következményei, az erők koncentrálása – a Tisza-Dunavölgyi Társulat megalakulása

Az első világháború vízügyi következményei, az erők koncentrálása - a Tisza-Dunavölgyi Társulat megalakulása

Az első világháború számos korábban eltervezett munkát szakított félbe, temetett el örökre.

A háborút lezáró trianoni béke gyökeresen új helyzetet teremtett a magyar vízügyek terén. Azzal, hogy a Kárpát-medence fő folyóinak vízgyűjtő területe, a Kárpátok hegylánca a határokon kívül került, újra kellett gondolni az árvíz- és belvízvédelmi rendszert, ki kellett építeni az addig hiányzó nemzetközi vízügyi kapcsolatokat, s az utódállamokkal megfelelő viszonyt kellett kialakítani, hogy az alvízi létből fakadó hátrányokat az ország ne szenvedje meg. Az új viszonyok jellemzésére legyen elég néhány adat: az addigi ármentesítő, belvízrendező, valamint vízhasználati társulatok közel 40%-a a frissen húzott országhatáron túlra került, 10%-uk területileg megosztottá vált. Ilyen körülmények között az árvédelmi biztonság kérdése megszűnt magyar belügy lenni. A húszas években megjelent a „trianoni gát" fogalma, amely főleg a keleti országrészben a határ túloldalán keletkező gátszakadások kiömlő vizét volt hivatott a magyar oldalon feltartóztatni. Ennek a rendszernek kiépítése korábban nem tervezett feladatot jelentett, s ebben a társulatok csak az állam anyagi támogatására számíthattak. A vízügyek terén várható ellentmondások feloldására a trianoni békeszerződés megfogalmazói - nem kis mértékben a magyar tárgyaló delegáció érvelésének hatására (talán ez volt az egyetlen terület, ahol figyelembe vették a magyar érdekeket) - vízügyi rendelkezéseket is iktattak a szerződésbe, amelyek végrehajtásának ellenőrzésére egy külön vízügyi műszaki bizottságot alakítottak az érintett országok képviselőinek részvételével. A bizottság illetékességi körébe tartozott a határok által két- vagy többfelé osztott társulatok ügyeinek rendezése, és az ily módon elmetszett belvízcsatornák dolga is.

De a fentieken kívül voltak egyéb megfontolások is, amelyek az új vízügyi politika kialakítását jelentősen meghatározták.

Hogy a mezőgazdasági termelés milyen gondokkal küzd a magyar Alföldön, az új határok között egyáltalán nem volt közöm112

bős az ország számára. A történelmi Magyarországon egy-egy aszályosabb év alföldi terméskiesését a kisalföldi, bánsági vagy erdélyi vidékek egyenletesebb és biztosabb hozamai kiegyenlítették. A háború után, amikor a magyar mezőgazdasági termékek Monarchián kívüli (1906 óta létező) védővámjai megszűntek, s az egykor jól fizető csehországi és ausztriai piacokon korábban nem tapasztalható konkurencia-harcot kellett vívni, miközben Magyarország elveszítette hegyvidékeit, ipari nyersanyagbázisait, - nos ebben a helyzetben az ipari behozatal ellenértékét a mezőgazdasági kivitel minőségi és mennyiségi fokozásával lehetett csak előteremteni. Ebből a szempontból tehát megkülönböztetett gazdasági és politikai figyelem fordult a mezőgazdaság bázisa, az Alföld felé. 1920 után az ország számára az Alföld gazdaságilag felértékelődött, ami a vízügyek terén a Tisza és a Körösök vidékének vízi problémái iránti fokozottabb érzékenységet is jelentette.

Az előbbiekben említett kihívásokkal egy több sebből vérző vízügyi szolgálatra támaszkodó politikának kellett szembenéznie. Az elcsatolt területekről özönlöttek a maradék-országba a közigazgatásban dolgozó magyar tisztviselők. Nem volt ez másként a folyam- és kultúrmérnöki hivatalok műszaki alkalmazottjai esetén sem, akiket csak igen nagy nehézségek árán tudott a kormányzat elhelyezni, többnyire nyomorúságos állásokba. A vízügyi szolgálat évtizedeken át meghatározó egyénisége, Kvassay Jenő 1919-ben hunyt el, s vele együtt szállt sírba a vízi munkálatok távlati tervezése, költségvetési biztonsága. Az ország leromlott helyzetében nem születtek nagyszabású koncepciók, s a hazai ipar- s mezőgazdasági vízgazdálkodási alapjainak megteremtése terén, a háború utáni első években nem történt semmi érdemleges.

Mivel a bankok működése és a hitelélet sanyarúsága nem tette lehetővé, hogy az amúgy eléggé eladósodott társulatok hosszabb időre kölcsönöket vehessenek fel, a helyzet nem a hosszabb távú beruházásoknak, hanem inkább a gyors megtérüléssel kecsegtető, de a távolabbi jövővel nem mindig szá-