Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A 17-18. század vízi feladatai
1754-1757 1754-1755. Megkezdte működését a nagyszombati egyetemen a matematikus-(tanár) képző tanfolyam (a „matheseos repetentes” intézménye), amely a hazai igényeknek megfelelően fokozatosan mérnöki tanfolyammá alakult (1774-1782). Az itt végzetteknek a vizekkel kapcsolatos alapismereteket is oktatták. 1754. körül * Mezeő Cyrill (Remete) hadmérnök, térképész. Mérnöki ismereteit a bécsi hadmérnöki akadémián szerezte, s feltehetően az 1780-as években Szatmár vármegye mérnökévé választották, mert több vázrajzilag értékes térképe származik erről a vidékről. (t?) 1 756. szeptember 6. * Vay Miklós br. (Serke, Gömör vm.) hadmérnök, vízszabályozási királyi biztos. A Bécs melletti laimgrubeni hadmérnöki akadémia elvégzése után külföldi tanulmányútjain ismerkedett össze jeles csillagászokkal és geodéziai műszerszerkesztőkkel. Tanulmányai eredményeképpen választotta őt tagjai közé a londoni Royal Society. Hazaérkezve részt vett a törökök elleni hadjáratban. 1804-től haláláig a Tisza- és a Körös-szabályozás királyi biztosa volt. (t Pest, 1824. május 11.) 1756. Csongrád vármegye határozatot hozott a hajómalmok eltávolításáról, mert a Tisza, Körös és egyébfolyókon a sok malom és gát miatt sem tűzi-, sem épületfát szállítani nem lebet. 1757. július 4. Az Eger-patak vize a szélsőségesen tomboló esőzések következtében kiáradt medréből és árvízzel öntötte el Eger városát. Az épületekben okozott kárnál is nagyobb tragédiát jelentett, hogy több mint 40 ember pusztult el, amikor a vár felé vezető kőhíd összeomlott. 1757. Gr, Kobenzi,, a Temesi bánság katonai kormányzója „különféle lecsapolási és csatornázási munkákra” szerződtette Maximilian Fremaut brüsszeli vízépítési szakértőt, aki ezzel a bánsági vízépítési igazgató tisztét is elnyerte. Az ő nevéhez fűződik a Kastély (Costeiu) és Kiszetó (Chizatau) közötti 9 km hosszú tápcsatorna megépítése, amely lehetővé tette, hogy a Temesből átvezetett vízzel növeljék a mesterséges mederbe terelt Béga hajózási vízszintjét. A malmok okozta károkról Magyarországon a 18. században már több mint húszezer volt a vízimalmok száma, folyóinkon pedig százával ringtak a hajómalmok. A vízimalmok, amellett, hogy nélkülözhetetlenek voltak az ott élőknek, környezeti veszélyt is hordoztak: a keresztgátakkal felduzzasztott medrek feliszapolódtak, s nem tudták levezetni az eső- zések-hóolvadások árvizeit. Különösen a szűk völgyek szenvedtek a malmok miatt, hiszen a feliszapolódott medrekben - azok karbantartása, kotrása helyett - a molnárok egyre magasabbra emelték a malomgátakat, emelve ezzel a felsőbb vidékek árvízszintjeit. A hajómalmok sem voltak ebből a szempontból kivételek: Vízimalom a 1 9. században akadályozták a hajózást (hiszen a folyók fősodrában települtek) és ugyanúgy iszapolták a medret, mint a vízimalmok. A kárt okozó malmok lebontására már a 18. században megszülettek az első törvények. Az árvízvédelem és a hajózás érdekeinek előtérbe kerülésével a 19. század elején végképp veszélybe kerültek a vízerővel működő malmok. A tulajdonosok természetesen mindent elkövettek, hogy védjék ősi jogaikat, ám az okozott károk miatti közfelháborodás egyre inkább a malmok elbontására, illetve mesterséges malomcsatornákra való áttelepítésükre késztette az érintetteket. így került sor a Sárvíz, a Körösök, később pedig a kisebb patakok malmainak átépítésére. A hajómalmoknak a gőzhajózás fellendülése is sok gondot okozott (a nagy hullámzást nehezen viselték el), de a kegyelemdöfést az olcsóbb és könnyebben elérhető gőzmalmok elterjedése adta meg nekik. Jóllehet egy- egy hajómalom még az 1950-es években is működött, napjainkra már mutatóba sem maradt belőlük. Vizeink tudományos vizsgálatának fejlődése A 18. században alakultak ki a kémia mai alapjait képező elméletek, s az analitika ma is használatos legfőbb módszereinek kimunkálása. E korban vízanalízissel szinte kivétel nélkül orvosok foglalkoztak. A Felvidék gyógyvizeinek elemzésében élen járt Möller Károly Ottó 0670-1747), az első nem „hivatalos” fürdőorvos, és sok újszerű vizsgálatot vezetett be Torkos Jusztus János (1699-1770), a neves pozsonyi főorvos. Szerencsére munkásságának nagy része nyomtatásban is megjelent. A Helytartótanács rendeleté nyomán megélénkültek a gyógyvízvizsgálatok és gyarapodtak az orvosok által használt vegyszerfajták is. Új analitikai módszerek kidolgozásával is kísérleteztek az orvosok, mint pl. Wixterl József Jakab (1739-1809), a nagyszombati egyetem első kémiabotanika professzora. O már a mennyiségi és minőségi elemzést együttesen végezte. Kibédi Mátyus István (1725- 1802) az erdélyi ásványvizeket csoportosító könyvében megtanította olvasóit a legegyszerűbb kémiai analitikai eljárásokra, s elsőként írta le a báznai forrást. Értékes könyvei magyar nyelven jelentek meg. A kémiai analitika ma is használatos alapjait a kor tudományos haladását követő Nyúlás Ferenc (1758— 1808), Erdély főorvosa terjesztette az első magyar nyelvű kémiai tankönyvében (1800), amely egyúttal balneológiái szakkönyv is volt. Elemzései ma is helytállóak, őt kell tekintenünk a hazai tudományos ásvány- vízelemzés megalapítójának. Mint felfedező is jelentős volt. Kimutatta az ásványvizek mangántartalmát és felismerte a szénsav tartósító hatását, s mindkettővel megelőzte kora Európájának tudósait. A gyógyvíz-analitika első nagy korszakának végét jelzi Kitaibel Pál (1757-1817) Pesten megjelent postu-
