Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A 17-18. század vízi feladatai
1699-1709 1699. Marsigli gróf munkatársa, Johann Christoph Müller elkészítette az ország első kereskedelmi térképét, amelyen a Duna nyomvonalának máig ismert helyes ábrázolása - Lázár deák térképe óta - először jelent meg a 17. századi kartográfiában. Müller kéziratos mappájamás tekintetben is úttörő volt: ezen a lapon első alkalommal szerepeltek tervezett árvédelmi töltések. A térkép ma a bécsi állami levéltárban található. december 1 7. * Torkos Justus János (Győr) orvos, aki gyógyszerészeti tanulmányokat is végzett. Igen pontos adatokat tartalmazó forrásvízelemzéseiről egy-egy könyvecskében számolt be (pl.: a pöstyéni [ 1745] és a dunaalmási [1746] forrásokról). Először írta le a hazai sziksót „pannóniai ásványi alkáli só” néven. A zömmel felvidéki gyógyvizek elemzésével és ismertetésével úttörő munkát végzett, (f Pozsony, 1770. április 7.). 1700. Pozsony vármegye határozatot hozott, hogy a folyó menti gátak kijavításában nemcsak a közvetlenül érintettek, hanem a távolabbi községek is kötelesek részt venni. 1700? * Mikoviny Sámuel (Ábelfalva-Abelová, Szlovákia) térképész. A 18. század egyik legkitűnőbb mérnöke, a tudományos térképészet hazai úttörője volt. Jelentős érdemeket szerzett a selmeci Bányatisztképző Intézet megszervezésével (1735), s nevéhez fűződik a selmeci bányavíz-gazdálkodás újjászervezése. Jelentős vízrendezési munkálatokat végzett a tatai, ószőnyi és más uradalmakban. Bél Mátyás A’otitia Hungáriáé Novae... [Az új Magyarország ... leírásáénak munkatársaként segítőivel elkészítette az ország vármegyéinek térképét (Erdély kivételével), amelyek részletes tájékoztatást adnak a korabeli vízrajzi viszonyokról is. (f Trencsén, 1750. március 26.) 1 703. május II. Rákóczi Ferenc vezetésével Habsburg-ellenes felkelés kezdődött az országban. 1707. A francia Denis Papik nagy nyomású gőzgépet alkotott, amellyel lehetővé vált a víz szivattyúzása. 1709. Magyarországon pestisjárvány söpört végig. Csak a Székelyföldön százezernyi a halottak száma. Gazdálkodás a fokok mentén A „fok” - miként azt L. F. Marsigli elsőként tudományosan leírta - áradások (vagy inkább az árapadás) idején a folyó által a parton keresztül vágott természetes meder („csatorna”), melyen át elárasztja, feltölti az azt kísérő mocsarakat, mélyedéseket. Amint aztán az ár levonult, ugyanezen az úton húzódhatott vissza a fölösleges víz az anyamederbe. Persze csak akkor, ha a terepadottságok ezt lehetővé tették, vagy az ember nem gátolta el valamilyen okkal a fokot. A folyók mentében élők számára létkérdés volt, hogy megtanuljanak együtt élni a vizek járásának ezen természetes lüktetésével. Csordáikat, nyájaikat a pásztorok magaslatokra terelték, ahogy a vizek emelkedni kezdtek, az ár levonultával pedig visszahajtották őket a termékeny iszapon kizöldült legelőkre. Öntözésre, halastavak táplálására vagy éppen a vizenyős területek kiszárítására a birtokosok természetesen maguk is ásattak a természetes vízfolyásokba vagy fokokba csatlakozó csatornákat. Ezek azonban többnyire helyi jelentőségű, kisebb munkálatok voltak, nagyobb területre kiterjedő összefüggő rendszert nem alkottak. Talán a legismertebb ilyen alföldi „kiszakadás” a Mirho-fok volt, melyen át a Tisza több vármegyét árasztott el rendszeresen. A belterjes, gabonatermesztő gazdálkodás térhódításával a fokokon kifutó árvíz egyre elviselhetetlenebbé vált, jóllehet a fokoknak általában rendkívül hasznos, árvízszint-mérséklő hatása is volt. Az ártéri gazdálkodás azonban nem volt alkalmas arra, hogy egy virágzó, erős társadalmat éltessen. Hiába volt a nagy halbőség, ha nem tudták értékesíteni. Az árvíz által el nem ért magaslatokon termelt gyümölcsök is jobbára az ínség mérséklésére szolgálhattak - a napon megszárított - körte, alma, szilva a téli-tavaszi hónapok túlélésére volt csak elegendő. A berekben nőtt fák, bokrok, nád és sás ugyancsak nem képviseltek olyan értéket, hogy a folyók mentében élőket gazdaggá tegyék. Sorsukat még nehezítették, soraikat tizedelték az egészségtelen életkörülményekkel járó betegségek, mocsárláz. Nem véletlen, hogy Széchenyi Marsigli rajza a folyót kísérő fokokról a Tiszavölgy „végpusztulásától” tartott, mivel az, miként mondja, „mindinkább a korlátlan vizek martalékává” vált. Mai szemmel nézve azt mondhatjuk hát, hogy a fokokkal folytatott ártéri gazdálkodás a természet adott viszonyaihoz való nagy fokú alkalmazkodás szülötte volt, de távolról sem teremtett az ártérben élők számára idilli állapotokat. Egy halászok által rekesztett fok Herman Ottó könyvéből
