Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A vízügyek államosítása, a szocialista korszak vízgazdálkodása
1964 1 964. november 1 9-20. A vízügyi igazgatóságokon befejeződött a vízminőség figyelő-jelentő hálózat kiépítése. Az OVF Központi Vízminőségi Felügyelet irányításával tevékenykedő országos szervezet 165 vízfolyás 5000 km hosszú szakaszára telepített 720 mintavételi hely, 390 megfigyelőállomás és 70 vízminőségi alközpont adataira támaszkodva a vizek rendszeres vizsgálatával képessé vált a szennyezések azonnali észlelésére és előrejelzésére. Hivatalos statisztikai adatok szerint Magyarországon ebben az időben napi 720 ezer m3 tisztítatlan szennyvíz került a folyókba. 1964. Fajsz-Bátya-Dusnok-Miske térségében megépült az ország akkori legnagyobb esőztető öntöző hálózata, az ún. Kalocsai Öntözőrendszer. A Kiskunsági Főcsatorna vizét felhasználó felszín alatti nyomócsöves hálózat közel 40,2 km2 terület öntözését tette lehetővé. Rábasömjén határában olajkutatás közben 1943 m mélységből percenként 1000 liter igen magas hőfokú víz tört fel, amelynek oldott sótartalma egyedülálló hazánkban. A vizet kizárólag gyógyászati célra lehetett hasznosítani. A vízből kivont sót „Sárvári fürdősó” néven hozták később forgalomba. 1965. január 1. Az Osztrák-Magyar Vízügyi Bizottság által elfogadott vízszint-sza- bályozási előírás és zsilipkezelési utasítás szerint ettől kezdve a Fertő-tó vízszintjét tervszerűen és egyetértésben szabályozzák. A tó vízállását befolyásoló mekszikópusztai zsilipet a megelőző három évben lehullott csapadék mennyiségétől, és a tó vízállásaitól függően használják. A szakszerű munka érdekében az Északdunántúli Vízügyi Igazgatóság vízháztartási vizsgálatokat kezdett és 1967-ben elkészítette a tó vízháztartási mérlegét. Az emberiség számára hasznosítható vízkészletek feltárására, legjobb hatásfokkal történő felhasználására és a hidrológiai kutatás-oktatás hatékonyságának növelésére az UNESCO 10 éves munkatervet dolgozott ki, amely gyűjtőnéven „Nemzetközi Hidrológiai Decen- nium "-ként vált ismertté. Az ehhez kapcsolódó magyar program mindenekelőtt a csapadék, a párolgás, a felszíni lefolyások, a talaj- és mélységi vizek részletes tanulmányozását írta elő. A program megvalósítása impulzust adott a hidrológia tudománya hazai fejlődésének. A Magyar Hidrológiai Társaságról A Magyar Hidrológiai Társaság Vitális Sándor elnöklete alatt - immár mint önálló szaktudományos egyesület - 1949-ben lépett a MTESZ tagegyesületei sorába. A MHT elé nemcsak a szépen szaporodó tagság (1949 végén már 587 fő) szakmai igényeinek kielégítése, hanem a mindenkori politikai vezetés által meghatározott vízgazdálkodási célok szakmai megalapozásában való részvétel is komoly feladatokat tűzött ki. A szakmai tudományos szervezetek ugyanis nem vonA Hidrológiai Közlöny szerkesztőbizottsága 1 992- ben hatták ki magukat az állami mindenhatóság szocialista gyakorlata alól, így bizonyos transzmisszós szerepet is vállalniuk kellett. Nem volt ez másként a Hidrológiai Társaság esetében sem. Persze ez a szerep nem volt minden esetben hátrányos a szakmai kérdésekben. A Társaságban tömörült szakemberek erőfeszítései és állásfoglalásai a különböző fórumokon hathatósan hozzájárultak például a megosztott vízügyi szolgálat egységének 1953. évi helyreállításához, a vízgazdálkodás valamennyi területének egységes fejlesztését elősegítő állami szerv, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (Hivatal) létrejöttéhez. A Társaság szervezetén belül folyamatosan alakuló („osztódva szaporodó”) szakosztályokban (pl. a Limnológiai, a Vízellátási és 1838-ból származó héber nyelvű árvíztábla, amely egykor az óbudai zsinagóga falán volt Ma a Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum gyűjteményében található Hidrogeológiai, a Hidraulikai, a Vízépítési, Ipari Vízgazdálkodási, Szennyvíz, Balneotechnikai, stb.) lezajló szakmai viták jelentős támogatást nyújtottak a Társaság elnökének, Mosonyi Emilnek vezetésével folyó első Vízgazdálkodási Keretterv munkálataihoz. Társaság tudományos kezdeményező kedvének bizonyítéka, hogy felismerve a Balaton kérdéskör jelentőségét, 1950-től rendszeresen szervezte a Balaton- program rendezvényeit, amelynek tudományos eredményeit eljuttatta az Akadémia megfelelő bizottságához, valamint az ügyben érintett kormányszervekhez. A hazai gyógyvizek és hévizek felhasználásával kapcsolatosan kialakult társasági vita ugyancsak felhívta az illetékesek figyelmét a felszín alatti vízkincs megfelelő hasznosításának kérdéseire. A Társaság kezdeményezései persze nem mindig voltak eredményesek. A hazai víziközművesítés (főleg a vízellátás) nagyarányú fejlesztésének idején a Társaság felemelte szavát a csatornázás és szennyvíztisztás arányos kiépítésének érdekében, de a mindenkori kormánypolitika a pénzhiányra hivatkozva elvetette javaslatait. Az évtizedek alatt kinyílt „közműolló” aránytalanságainak megszüntetése napjainkra maradt. Az előadásokon kívül fontos szerepük van a társasági életben a periodikáknak. A hivatalos tudományos lap, a negyedévenként megjelenő Hidrológiai Közlöny mellett a kisebb publikációkat és a Társaság életével kapcsolatos információkat a Hidrológiai Tájékoztató adja közre. A12 szakosztállyal és 19 területi
