Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
Ember és természet (Glatz Ferenc)
1207-1255 Szeged erősségei, ahol a folyómederbe épült sarokbástyák, az ún. „rondellák” védték a homokos-kavics rétegekbe süllyesztett kutakat. A várakon kívüli népesség sem halt szomjan, mert a magyarországi folyók, patakok, források bővizűek és tiszták voltak, s a ciszternákban összegyűjtött, valamint a kutakból kitermelhető víz mindig rendelkezésre állt. Mindennek nem mond ellent az a tény, hogy számos középkori és későbbi járvány okozója a szennyezett ivóvíz volt, s a gyakori vízáradással sújtott vidékeken gond volt az ivóvíz beszerzése. Persze nemcsak a vak természet lehetett okozója a vizek elszennyeződésének, hanem az egyes települések túlnépesedése, a víznyerő helyek környékének a település csatornázatlanságából fakadó elfertőződése, stb. És meg kell említenünk a háborús időszakok szomorú következményeit is, a holttestekkel teledobált kutak, vagy a folyóvizekben úszó hullák és egyéb dögök okozta járványokat, amelyek nemcsak a vizeket, hanem a talajt is megfertőzték. Ezek a járványok azután nem nézték, hogy ki az ellenség, vagy bátor hazafi, hanem kegyetlenül megtizedeltek mindenféle népességet. A gravitáció! kihasználó vízvezetékekről és a vizet hordókról A középkor vízellátásában a legáltalánosabb műszaki megoldást a gravitációs vezetékek jelentették. Ennek a legegyszerűbb módja az volt, hogy a település közvetlen környékén található hegyek, vagy dombok forrásának vizét a befoglalás után általában cserépcsöveken keresztül a mélyebben fekvő település központjában kiépített csörgő kútba vezették. Ilyen rendszerű vízvezeték látta el a mai Szlovákia területén található régi kereskedő- és bányavárosokat, Bártfát, Körmöcbányát, Eperjest, Kassát, stb. mára 15. században. A budai hegyekben található Város-kút gótikus forrásfoglalása Ezek a csörgő kutak közcélúak voltak és állandóan folytak, akár szükség volt rá, akár nem. Mellettük több vízhordó kocsi állt állandóan töltött hordókkal azért, hogy ha valahol tűz üt ki, azonnal vihessék a vizet. Itt kell megjegyezni, hogy a vízhordó és a tűzoltó mesterséget sok esetben ugyanaz a személy folytatta. A középkorban a vízhordók, ha földjük vagy házuk nem volt, adómentességet kaptak, ennek fejében viszont részt kellett venniük a városi tüzek oltásában. A vízhordás nem volt mindig veszélytelen foglalkozás. Nem volt ritka az sem, hogy a város a vízhordót járvány idején is kötelezte mestersége folytatására. Neki kellett a zár alá vett épületekbe is eljuttatnia a vizet. Azzal, hogy a közkutak mindenkinek rendelkezésére álltak, minden nap nagy forgalmat bonyolítottak le, s bizonyos mértékig a városi közélet központjaivá is váltak. A higiéniával nem sokat törődtek, s a környék nyugalomra vágyó lakóinak sem volt sok örömük a lármás sürgés-forgásban. 1207. * Árpádházi Szt. Erzsébet (Pozsony), aki a budai Alhévízen, a mai Gellert fürdő területén fürdős „leprosorium”-ában fürdette, gyógyította a bélpoklosokat és leprásokat. Középkori oltárképeken gyakran ábrázolták őt ilyen helyzetben. Betegápoló szerzetesrend létrehozásán is fáradozott. (fMarburg, 1231. november 19.) a /k\ " * . Arpádházi Szent Erzsébet beteget gyógyít budai fürdőjében - Festmény a kassai dómból 1222. II. András kiadta az Aranybullát. 1247. Ez évből származik az első adat a középkor vizekkel kapcsolatos államigazgatásáról. A tatárjárás utáni gazdasági újjászervezés során IV. Béla utasítására Csák István nádor műszaki szemlét tartott a Rába völgyében a fennálló malomgátak és árvédelmi töltések felett. 1241-1242. AB Áru kán vezette tatár seregek betörtek az országba, s nagy pusztítást vittek végbe. 1250-es évek Németalföldön ekkortájt épültek az első kamrás hajózózsilipek a hajózható csatornákon. 1255. Okleveles forrásokban először történt említés a Berettyó folyóról „Berekjó” néven.
