Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A vízügyek államosítása, a szocialista korszak vízgazdálkodása
A vízügyek államosítása, a szocialista korszak vízgazdálkodása A háborút követő időszak újjáépítési feladataiban jelentős szerep jutott a hazai vízmunkáknak. Egyrészt a sok tekintetben kifosztott társulatok újjászervezése, védműveik helyreállítása, készleteik feltöltése volt elengedhetetlen az ország árvíz- és belvíz által veszélyeztetett területeinek védelme szempontjából, másrészt a háború előtt-alatt megkezdett beruházások folytatása biztos munkát jelentett a kenyerüket vesztett tömegek számára. Nem véletlen, hogy a legtöbb párt valamilyen formában szerepeltette programjában a vízmunkákat. Az ármentesítő és belvízrendező társulatoknak azonban megoldhatatlan problémákkal is szembe kellett nézniük. A földreform megszüntette a társulatok addigi gazdasági bázisát jelentő nagybirtokokat, s ettől kezdve nem néhány tucat tőkeerős földbirtokostól, hanem több száz, esetleg ezer kisgazdától és földhöz jutott egykori zsellértől kel lett az ártéri járulékot behajtani. A társulatok ilyen körülmények között nem is remélhették a közvetlen érdekeltektől működési, védműfenntartási költségeik megtérítését. Talpon maradásuk egyedüli biztosítéka az állami költségvetés lett. Az egymást váltó, s egyre inkább balra sodródó kormányok államosítási törekvései előbb-utóbb a társulatokat is elérték. A költségvetési köldökzsinór 1 948-ban tekeredett végleg a társulatok nyakára. A baloldali politikai fordulat után a kisgazdapárttá- maszainaktekintettármentesítő- és belvízszabályozó tá rsu I atokat á I la mosítottá k, szoros összha ng ba n azzal az elvvel, amely a vizeket köztulajdonnak tekintve valamennyi vízgazdálkodással kapcsolatos feladatot állami feladatnak nyilvánított. Nem egészen egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon: az állam a helyi vízgazdálkodási feladatok ellátásában nem képes nélkülözni az érdekeltek összefogását, és anyagi tehervállalását. 1957-től újra megalakulhattak a társulatok, azonban most már „szocialista" alapon, ahol az érdekeltek köre a tsz-ekre, állami gazdaságokra, állami iparvállalatokra és a települések tanácsaira terjedt ki. Az árvíz- és belvízvédelem területén feladataik sokkal korlátozottabbak voltak, mint korábban. Újítás volt viszont, hogy a kisebb települések vízközművesítése (víz- és csatornaműveik kiépítése) érdekében a törvény ugyancsak lehetővé tette társulat szervezését, amely mindaddig működött, míg azadottberuházáséi nem készült. Ekkora megépült létesítményeket üzemeltetésre átadták a területileg illetékes közművállalatnak, s a társulat küldetését befejezve feloszlott. A szocialista korszak új fejlődési fokozatot jelentett a magyar vízgazdálkodás történetében. Az ipar, a mezőgazdaság és a települések fejlesztési elképzeléseiben meghatározó szerepet játszott a vizek mennyisége, hozzáférhetősége és később a minősége is. Korszerű tudományos elvek alapján megkezdődött a hazai felszíni és felszínalatti vizek meny- nyiségi és minőségi számbavétele. Ahogy a 19. századi mappációs munkák a vízrajz tudományának ugrásszerű fejlődését hozták, úgy járult hozzá az ország vízkészleteinek felmérése a hidrológia tu- dományának hazai felíveléséhez. Nemzetközi körökben Magyarországról mint „hidrológiai nagyhatalomról" beszéltek. E munkák szintézisét az egymást követő vízgazdálkodási kerettervek jelentették. A háború utáni években a tulajdonviszonyok alapvető változáson estek át. A közösséginek hirdetett állami tulajdon mindenekfelettisége tükröződött a különböző törvényekben is. A vizekkel kapcsolatos kérdések újraszabályozását a többiekhez kissé késve csatlakozó 1 964-es „vízügyi" törvény volt hivatva megoldani. A törvényre már csak azért is szükség volt, mivel egyre nyilvánvalóbbá vált: az ország fokozatosan növekvő vízigényének kielégítését behatárolja a vízkészletek korlátozottsága, egyenlőtlen térbeli és időbeli eloszlása, valamint fokozódó szennyezése, s mindezen okok miatti egyre költségesebb előteremtése. A szocialista korszak kezdeti gazdaságfejlesztési elképzelései a vízkárok elleni védekezés megoldásán túl a vízügyi szolgálat elé a mezőgazdaság területén az nagyüzemi öntözés, valamint a melioráció vízelvezetési feltételeinek biztosítását, az ipari fejlesztések terén a gyárak és üzemek vízigényének kielégítését, a lakosság tekintetében a vízellátás minél gyorsabb fejlesztését tűzték ki célul. A komplex vízgazdálkodás szemléletének térhódításával törekedtekaz időnként egymással ellentétes érdekek és igények összehangolására, bár sok e- setben a végső szót a politika mondta ki, nem mindig az optimális megoldásra törekedve. A környezetvédelmi gondolkodás elterjedése, s szervezeti intézményesülése a vízügyi szolgálaton belül is helyet kapott, ami nem véletlen, ha arra gondolunk, szinte valamennyi környezeti ártalom (talán a zajártalmat kivéve) előbb-utóbb megjelenik a vizekben. Az ország természetes vizeinek minőségi vizsgálata az 1960-as években vett nagyobb lendületet,
