Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A vízügyek államosítása, a szocialista korszak vízgazdálkodása
párhuzamosan a vízminőségvédelmi előírások szigorodásával. Avárosi lakosság és az ipar növekvő vízigénye a korábban említettvízellátás-csatornázás terén is új feladatokat hozott. Nagyjelentőségű és fontos lépés volt a vízellátás állami kötelezettséggé nyilvánítása. Erre azért volt szükség, mert egyes települések anyagi ereje kevés volt ahhoz, hogy nagyobb távolságból lakosaikhoz a jó minőségű vizet elvezessék, miközben más községek-szerencsés adottságaiknak köszönhetően - könnyen biztosíthatták a vízellátást. Azzal, hogy állami feladatnak minősült a közművesítés majdnem minden kérdése, a fejlődés üteme az állami költségvetés mindenkori helyzetétől függött. Az állami tervgazdálkodás megindulásával az új iparvárosok vízmüveit központi beruházások keretében építették fel és üzemeltették a későbbiek során. A többi városok vízmüvei szintén állami, valamint helyi támogatással készültek. A kivitelezőket nem versenyeztették, azok is állami tulajdonú építő vállalatok voltak. A szolgáltatott ivóvízért beszedett vízdíj évtizedeken át alacsonyabb volt, mint a valóságos termelési költség. A városi és a vidéki lakosság életszínvonala között nem kevés feszültséget okozott, hogy míg az állam a városokban élők vízellátási gondjainak megoldását magára vállalta, addig a községi lakosság e téren jelentős anyagi tehervállalására kényszerült. Ugyanakkora vízdíjakon lévő jelentős állami támogatás nem ösztönzött kellőképpen a vízzel való takarékosságra. A szolgáltatás díjait eltérően állapították meg a lakosság, valamint a vállalatok esetében. Csak az utóbbiak vízdíjai tartalmazták a konkrét ráfordításokat. Közel két évtizedes fejlesztés eredményeképpen az 1 970-es évtized elejére a lakossági vezetékes vízellátás 22%-ról 55 %-ra emelkedett. A növekvő igények kielégítésére az ország politikai vezetése az állami és tanácsi apparátus elé ennek az arányszámnak jelentős emelését tűzte ki célul. A nyolcvanas évek végére a vízügyi beruházások közel háromnegyedét a víziközművesítés érdekében használtákfel. Azonban a nagyarányú fejlesztésnek idővel az árnyoldalai is kiütköztek. A közművesítés, és ezen belül is a vízellátás stratégiai területnek számított, miközben a keletkező szennyvizek csatornázására és tisztítására az egyre szűkülő állami költségvetésben mind kevesebb pénz jutott. Előbb-utóbb kialakult az a „közműolló", amely mindmáig legfőbb gondja a hazai közművesítésnek, bár a rendszerváltás óta jelentős erőfeszítéseket tettek és tesznek ma is az érintettek a felemás helyzet megszüntetésére. Az 50-60-as évek árvizeinek sikeres kivédésével a vízügyi szervezet társadalmi, s ami ennél akkoriban még fontosabb volt, politikai megítélése igen kedvezővolt, ami megnyilvánulta költségvetési juttatások viszonylagosan magasabb arányában, s a beruházási törekvések támogatottságában. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a vízügyi szolgálat kivonhatta volna magát a hibás gazdaság- politikai döntések végrehajtásából. Atechnokrácia korában egy diktatórikus állam, amely polgárainak jólétét elvont kategóriaként kezelte, óhatalanul csúszott nem egy esetben az elhibázott, s a későbbiekben kifejezetten káros beruházások ingoványá- ba. Jóllehet a tervezett vízimunkák meglévő gazdasági érdekek mentén indultak meg, a gyors világgazdasági változásoknak egyre inkább kitett magyar gazdaság nem egyszer kényszerült vízi beruházásait módosítani, szünetelteni, vagy végleg leállítani. A kerettervekben megfogalmazott vízgazdálkodási célok nem kis része illuzórikussá vált az 1980-as évek romló gazdasági viszonyai között. A Kiskörei Vízlépcsőt egy nagyszabású öntözésfejlesztési program alapműtárgyának tervezték, de a beruházás komplex tervét azóta sem valósították meg maradéktalanul. Talán ismertebb a dunai vízlépcsőrendszer terve, s maga a beruházás története, amely a rárakodott politikai buroktól még ma sem tudott megszabadulni. A környezet, s benne a víz védelme a társadalom valamennyi tagjának aktív részvételét feltételezi. Az állami, hatósági intézkedések csak akkor lehetnek eredményesek, ha azokat a társadalmi ellenőrzés hitelesíti. Ily módon 80-as évek Magyarországán a civil környezetvédő szerveződések óhatalanul felértékelődtek, miközben a pártállam sikertelenül próbálta hivatalos mozgalmi struktúrájába illeszteni a különböző klubokat, köröket és egyesületeket. Az ezzel együtt járó konfliktusok sorozata nyílt politikai összecsapásokhoz vezetett, amelynek központi kérdésévé a bős-nagymarosi vízlépcső- rendszer megépítése, ill. elhagyása vált. A vízügyi szolgálat lojális állami intézményként felőrlődött ebben a számára szokatlan politikai küzdelemben, s társadalmi megbecsültsége töredékével ért a rendszerváltás küszöbére.
