Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A két világháború között
1941-1942 1941. Elkészültek a Dongér csatorna munkálatai, mely fokozta a csatorna vízáteresztő képességét. Ugyancsak elkészült az Alpári csatorna 5 m3/s vízvezetéssel, valamint délebbre a Martonos- Paphalmi csatorna. Az Öntözésügyi Hivatal Tíszaörsön 2,1 kmz-es kísérleti öntözőtelepet üzemeltetett. A helyszín kiválasztását az indokolta, hogy a tiszafüredi öntözőrendszer területén található főbb talajtípusok itt viszonylag kis területen is megtalálhatók voltak. Ugyancsak ebben az évben létesült a sarkadi kísérleti öntözőrendszer. Megkezdődött a Sió-csatorna felső torkolati műtárgyának építése Hock Károlynak, a Balatoni Kikötők Felügyelősége mérnökének irányításával. A hajózsilip lényegében 1943-ra elkészült, de a további munkák befejezését megakadályozták a háborús nehézségek. A munka átadására így csak 1947-ben került sor. Benedek Pál főmérnök vezetésével megkezdte munkáját az FM Vízügyi Műszaki Főosztálya által felállított Vízierőügyi Hivatal, amelynek feladata az országos jelentőségű vízerőművek tervezése volt. Az intézmény 1947-től Vízierőügyi és Folyócsatornázási Hivatal néven működött tovább, és főleg a Tisza- csatornázás előkészítésével foglalkozott. Keszthelyen 7 km hosszúságú vízvezeték-hálózatot hoztak létre, de nem fektettek le külön szennyvízcsatornát az érintett utcákban, hanem a közegészségügyi előírásokkal ellentétben a csapadékcsatornákon keresztül vezették a tisztítatlan szennyvizet a Büdös-árokba, ahonnan az közvetlenül a Balatonba került. 1 942. január 26. Bárczay János államtitkárt országos árvízvédelmi kormánybiztossá nevezte ki Bárdossy László miniszterelnök. Feladatául a várható jeges árvízre való felkészülést, és az esetleges védekezés irányítását, szervezését jelölték meg. március 9. Kállay Miklóst kinevezték miniszterelnökké, s egyidejűleg felmentették az Öntözésügyi Hivatal elnöki beosztásából. Utódja - megbízottként, majd 1943. január 23.-tól véglegesítettként - Lampl Hugó lett. Belvizek - 1940. A 20. században a leginkább belvizes időszaknak az 1940—1941—1942-es esztendőket tartja a vízügyi történetírás. Az azt követő több mint fél évszázad alatt a belvízi elöntés csak két esetben haladta meg a 3-000 km--t. Az 1940 tavaszán kialakult árvizes-belvizes helyzet előzménye a rendkívül zord és havas tél volt, amelynek során a talaj fél méternél mélyebben átfagyott, s a faUtat keresztező csatorna tiltója valahol az Alföldön gyott talajra hullott bőséges csapadék - hó és jég alakjában - a felszínen felhalmozódott. Ezt az időjárási helyzetet március elején rövid idő alatt minden átmenet nélküli hirtelen olvadás követte, ami napok alatt megduz- zasztotta a patakok és kisebb folyók vizét, s valameny- nyi úgyszólván egyszerre zúdult a főfolyók felé. A Tisza áradása március elején kezdődött, és hosszan elhúzódott. A belvízi zsilipeket sokáig zárva kellett tartani, a szivattyúk pedig nem győzték a sok vizet átemelni. A kormányzati tényezők és a társulati vezetők kezdetben nem tudták eldönteni, hogy csak egy rendkívüli időjárási anomáliáról, vagy pedig egy csapadékosabb periódus kezdetéről van szó. Ezért várakozó álláspontra helyezkedtek, és elsősorban a védekezésre helyezték a fő hangsúlyt. Kormányzói látogatás 1 941. február 20-án a békésszentandrási vízlépcső építkezéseinél Horthy Miklós Kállay Miklós és Lampl Hugó társaságában Az 1930-as évek elején még csak kétférfi volt, aki az öntözések bevezetésének szükségességét meggyőződésből időszerűnek tartotta: az egyik a Kormányzó, a másik Sajó Elemér királyi főmérnök, volt. De ez a kettő az akkori társadalmi viszonyok mellett olyan távol állott egymástól, bogy együttműködésről szó sem lehetett. Ezzel a kérdéssel akkoriban csak politikusok foglalkoztak, aszerint, hogy a választások idején, csapadékdús esztendőkben belvízkárt szenvedett-e a lakosság, és ennek megfelelően lecsapoló csatornák létesítését sürgette az ország, vagy aszály volt, és az öntözéseket követelte a közvélemény: természetesen a politikusok és a sajtó nyomására. Részlet Lampl Hugó emlékiratából
