Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A két világháború között
1937 1937. augusztus 24. Budapesten aláírták A Csehszlovák Köztársaság és a Magyar Királyság között a Duna, valamint Szamos torkolat alatti Tisza magyar-csehszlovák közös határszakaszára vonatkozó műszaki és gazdasági kérdések szabályozása tárgyában kötött egyezményt. október 7-1 1. Budapesten megrendezték a nemzetközi fürdőügyi (balneológiái) kongresszust 350 külföldi résztvevővel. Ekkor alakult mega „Gyógyfürdők Klimatikus és Tengeri Üdülők Nemzetközi Szövetsége” (FITEC). A szervezet központjául Budapestet választották, amely egyúttal hivatalosan is megkapta a fürdővárosi rangot. 1937. Az 1930-ban megnyitott margitszigeti Nemzeti Sportuszoda fedett részei után átadták a nyitott úszómedencéket és a lelátókat. A Kis-Balatonnál, az 1925-ben megépült Zala-főcsatorna környezetében elkészültek a csatlakozó lecsapoló csatornák. Noha ezeket azért létesítették, hogy megakadályozzák a Balaton, illetve a Zala magas vízállásának szétterülését a Kis-Balatonban - már az átadás évében a Zala árvize átszakította a Zala-főcsatorna töltéseit, és a kiömlő víz a Kis-Balaton egész területét elborította. Dinnyés Lajos kisgazda képviselő megjelentette az Atokcsatom c. pamfletját, amely a Dunavölgyi Főcsatorna félresikerült beruházását okolta a gazdák gazdasági romlásáért. A nem megfelelő minőségű ivóvíz használata miatt Európában ezévben Magyarországon volt a legmagasabb a tífuszos megbetegedések száma (kb. 10 000 fertőző eset). Az időjárási események rendszeres megfigyelése óta a legnagyobb évi csapadékösszeget - 1510 mm-t - ebben az esztendőben mérték, Kőszeg térségében. Debrecenben megjelent Korbély Józsefnek a Tisza szabályozása című munkája, amely először tekintette át az addig elvégzett munkálatokat, s a szabályozás eredményeinek és gyengéinek tudományos feltárásával kijelölte a folyó szabályozásának további irányait, amely a későbbi munkák vezérfonalául is szolgált. Az „öntözési törvényről" Az ország népsűrűsége a Trianon előtti időszakban kimutatható négyzetkilométerenként 68,6 lélekről 1936-ig fokozatosan 96,7-re emelkedett, és a szakértők a lakosság további szaporodásával számoltak, az ezredfordulóra például 14 milliós létszámot feltételeztek. A növekvő lakosság eltartása és a külkereskedelem fő kiviteli forrásának tartott mezőgazdasági termékek piaci helyzetének megtartása elkerülhetetlenné tették a termelési színvonal emelését, biztonságának fokozását, az időjárástól való függetlenítését, egyszóval az öntözéses gazdálkodás elterjesztését. Az Országgyűlés által elfogadott 1937. évi XX. törvény állam érdekeltségét is érzékeltette ez ügyben. A jogszabály indoklása egyrészt kiemelte, olyan öntözőcsatornákat kell építeni, hogy a gazdák az öntözővizet a csatornákból általában vízemelés nélkül vezethessék az öntözendő területekre, másrészt a vizet mérsékelt vízdíj ellenében bocsássák a gazdák rendelkezésére. Az indoklás azt is hangsúlyozta, hogy „a csatornák mentén kulturális tekintetből az egyes községek vízellátására, partfürdők létesítésére is alkalmat kell adni.” A törvény előírta a Tiszán (Tiszalök) és a Körösön (Békésszentandrás) egy-egy duzzasztómű építését, és az általuk meghatározott folyószakaszokon a hajózási feltételek javítását. A tiszafüredi öntözőrendszer vízvezető csatornájának burkolása vibrált betonnal, 1 938-ban A hivatkozott törvénycikket 1937. július 29. napján Kenderesen írta alá Horthy Miklós, Magyarország kormányzója és Darányi Kálmán miniszterelnök. A törvény szakmai szóhasználattal, mint az 1937. évi „Öntözési törvény” vonult be a köztudatba. A Gellért-hegy lábánál fakadó gyógyforrások egyik helyszíne A Rheuma és Fürdő Kutató Intézet 1938. nyarán történt felállításával megindult a főváros területén fakadó melegforrások rendszeres vizsgálata és lényegében kezdetét vette az első rendszeres forrásmegfigyelés az országban A budapesti Műegyetem központi épülete, az 1 938-ban rendezett Országos Ivóvízellátási Nagygyűlés helyszíne
