Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A két világháború között
évek legvégén kezdődő gazdasági válság kárvallottjai számára munkaalkalmakat teremtsenek. A kevéssé gépesített földmunkák, mint pl. a töltés- építés meg a belvízcsatornák ásása nemcsak sok nincstelennek adott kenyeret, hanem az egykori ártereken folytatott termelés biztonságának növeléséhez is hozzájárult. Minderre azért is nagy szükség volt, mert a gazdasági válság kezdetekor a banktőke pánikszerűen menekült ki a mezőgazdaságból. A birtokosok nem jutottak kölcsönökhöz, hiszen korábbi adósságaikat sem tudták visszafizetni. A búza ára, amely a háborút követő első években a legértékállóbb tényezője volt a hazai mezőgazdaságnak, rövid idő a I att a fe I é re esett vissza. A kibontakozás azonban nem sokáig váratott magára. Az 1 930- as évek első felének (1 934, 1 935.) alföldi aszályai megadták azt a társadalmi nyomást, amely a kormányzatot is tettekre sarkallta az öntözések ügyének felkarolása tekintetében. Öntözővizet kívántak a száraz időjárással küszködő kis- és nagybirtokosok egyaránt. A vízügyi szolgálat Sajó Elemér és utódai vezetésével sorra dolgozta ki a műszaki elképzeléseket, s tette az egymást váltó kormányok asztalára. Lényeges eredményként lehet elkönyvelni az 1 937-ben elfogadott öntözési törvényt, amely megszabta az állami feladatokat és az annak megvalósítását végrehajtó szervezetet, valamint a birtokosoknak juttatható állami támogatás kereteit. A törvény műszaki végrehajtását rábízták a nem sokkal korábban szervezett Öntözésügyi Hivatalra (amelynek élére Horthy Miklós megbízható hívét, KÁLLAY Miklós későbbi miniszterelnököt állították). A Hivatal mérnökei kidolgozták előbb a tiszántúli öntözések, majd - az átmenetileg újra magyar fennhatóság alá helyezett - Kárpátalja és Észak- Erdély víztározási koncepcióit. A nagy lendülettel megindult műszaki munkálatok a hazai gazdaság felfutó ívébe illeszkedtek, s az eredmények nem is maradtak el. Az évtized végén számos helyen létesítettek minta öntözőtelepeket, s megépültek az első vízvisszatartás és -szétvezetés első műtárgyai (pl.: a tiszaörvényi szivattyútelep, a tiszafüredi öntözőrendszer, majd a békésszentandrási duzzasztómű, stb.). Az már más kérdés, hogy az öntözéses lehetőségeket a gazdák főként a rizs termesztésével próbálták kihasználni, mivel ez akkoriban ez tűnt a legjövedelmezőbb befektetésnek. Az a tény, hogy az igen vízigényes növényi kultúra a talajt kizsarolja és egyéb veszélyeket is hordoz, már a háború után, a szocialista korszakban vált egyre nyilvánvalóbbá. Az ország belesodródása a második világháborúba az öntözési beruházások ügyét kezdetben nem befolyásolta, sőt, a német offenzíva sikereinek éveiben a háború által gerjesztett mezőgazdasági konjunktúra további lökést adott a hazai élelmiszer termelésnek. Mindez azonban nem sokáig tartott, ráadásul az 1 940-es évek elejének természeti vízbősége újra napirendre tűzte az árvizek és a belvizek elleni védekezés ügyét. Különösen ez utóbbi döbbentette rá a kormányzatot, hogy általában elhanyagolták a belvíz-levezető rendszerek fejlesztését, s az ügyben érintett társulatok anyagi ereje kevés a hatékony védekezéshez. Egyes kormányzati körök a társulatok államosításának kérdését is felvetették, de a háborús helyzet már nem adott lehetőséget az elképzelések kimunkálására.
