Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A két világháború között
A két világháború között Az első világháború számos korábban eltervezett munkát szakított félbe, temetett el örökre. A háborút lezáró trianoni béke gyökeresen új helyzetet teremtett a magyar vízügyek terén. Azzal, hogy a Kárpát-medence fő folyóinak vízgyűjtő területe, a Kárpátok hegylánca a határokon kívül került, újra kellett gondolni az árvíz- és belvízvédelmi rendszert, ki kellett építeni az addig hiányzó nemzetközi vízügyi kapcsolatokat, s az utódállamokkal megfelelő viszonyt kellett kialakítani, hogy az alvízi létből fakadó hátrányokat az ország ne szenvedje meg. Az új viszonyok jellemzésére legyen elég néhány adat: az addigi ármentesítő, belvízrendező, valamint vízhasználati társulatok közel 40%-a a frissen húzott országhatáron túlra került, 1 0%-uk területileg megosztottá vált. Ilyen körülmények között az árvédelmi biztonság kérdése megszűnt magyar belügy lenni. A húszas években megjelent a „trianoni gát" fogalma, amely főleg a keleti országrészben a határtúloldalán keletkező gátszakadások kiömlő vizét volt hivatott a magyar oldalon feltartóztatni. Ennek a rendszernek kiépítése korábban nem tervezett feladatot jelentett, s ebben a társulatok csak az állam anyagi támogatására számíthattak. A vízügyek terén várható ellentmondásokfeloldására a trianoni békeszerződés megfogalmazói vízügyi rendelkezéseket is iktattak a szerződésbe, amelyek végrehajtásának ellenőrzésére egy külön vízügyi műszaki bizottságot alakítottak az érintett országok képviselőinek részvételével. A bizottság illetékességi körébe tartozott a határok által két- vagy többfelé osztott társulatok ügyeinek rendezése, és az ily módon elmetszett belvízcsatornák dolga is. De a fentieken kívül voltak egyéb megfontolások is, amelyek az új vízügyi politika kialakítását jelentősen meghatározták. Hogy a mezőgazdasági termelés milyen gondokkal küzd a magyar Alföldön, az új határok között egyáltalán nem volt közömbös az ország számára. A történelmi Magyarországon egy-egy aszályosabb év alföldi terméskiesését a kisalföldi, bánsági vagy erdélyi vidékek egyenletesebb és biztosabb hozamai kiegyenlítették. A háború után, amikor a magyar mezőgazdasági termékek (1 906 óta létező) Monarchián kívüli védővámjai megszűntek, s az egykor jól fizető csehországi és ausztriai piacokon korábban nem tapasztalható konkurrenciaharcot kellett vívni, miközben Magyarország elveszítette hegyvidékeit, ipari nyersanyagbázisait - nos, ebben a helyzetben az ipari behozatal ellenértékét a mezőgazdasági kivitel minőségi és mennyiségi fokozásával lehetett csak előteremteni. Ebből a szempontból tehát megkülönböztetett gazdasági és politikai figyelem fordulta mezőgazdaság bázisa, azAlföld felé. 1 920 után az ország szempontjából az Alföld gazdaságilag felértékelődött, ami a vízügyek terén a Tisza és a Körösök vidékének vízi problémái iránti fokozottabb érzékenységet is jelentette. Az előbbiekben említett kihívásokkal egy több sebből vérző vízügyi szolgálatra támaszkodó politikának kellett szembenéznie. Az elcsatolt területekről özönlöttek a maradék-országba a közigazgatásban dolgozó magyar tisztviselők. Nem volt ez másként a folyam- és kultúrmérnöki hivatalok műszaki alkalmazottjai esetén sem, akiket csak igen nagy nehézségek árán tudott a kormányzat elhelyezni, többnyire nyomorúságos állásokba. A vízügyi szolgálat évtizedeken át meghatározó egyénisége, Kvassay Jenő 1 91 9-ben hunyt el, s vele együtt szállt sírba a vízi munkálatok távlati tervezése, költségvetési biztonsága. Az ország leromlott helyzetében nem születtek nagyszabású koncepciók, s a hazai ipar- s mezőgazdasági vízgazdálkodási alapjainak megteremtése terén, a háború utáni első években nem történt semmi érdemleges. A helyzet nem a hosszabbtávú beruházásoknak, hanem inkább a gyors megtérüléssel kecsegtető, de a távolabbi jövővel nem mindig számot vető (így nem egyszer a későbbiekben kifejezetten káros) befektetéseknek kedvezett. Zöld utat kapott a Kis-Balaton lecsapolása, de tervek születtek a Fertő-tó és mocsárvilágának megszüntetésére is. Közel egy évtizedig tartott, amíg a Bethlen-i konszolidáció eredményei megmutatkoztak. A vízügyi szolgálatvezetői előtt úgy tűnt, hogy az ármentesítés lényegi befejezése a vízkárok elleni védekezést némileg háttérbe szorítja, s a fő feladatot a hazai vizek mezőgazdasági (öntözés) és közlekedési (vízi utak) hasznosítása fogja jelenteni. Megerősítették ezt a vélekedést a húszas-harmincas évek gyakori aszályai, valamint a folyami áruszállítás iránt jelentkező ipari és mezőgazdasági igények. A Tiszát, mint vízi utat fejleszteni kívánó kormányzat szorgalmazta a folyó kisvízi szabályozását, újabb kikötők építését, s az ármentesítő társulatok által épített védelmi töltések méreteinek nagyobbítását. Az újabb vízi munkák más oldalról a kormányzat számára lehetőséget adtak arra, hogy az 1 920-as
