Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A dualista korszak vízügyeinek fejlődése
1917-1918 1917. április 11. t Hoszpótzky Alajos (Budapest), mérnök, 1887-től a vízrajzi szolgálat helyettes vezetője, az al-dunai Vaskapu-szabályozás egyik irányítója, a Duna-Tisza-csatorna és a csepeli vámmentes kikötő koncepciójának egyik kidolgozója, a Kereskedelemügyi Minisztérium folyam- és tengerhajózási osztályának vezetője, 1914-1917. között a Magyar Közgazdasági Társaság elnöke. (* Buda, 1851. március 7.) június 1 4. Minden korábbi rekordot megdöntött a főváros napi 290 000 m3- es vízfogyasztása. Az okok között a hadiipar megnövekedett vízigénye is szerepet játszott. Az éves víztermelés 1917-ben 88 millió m3 volt. A vízfogyasztást korlátozásokkal igyekezték csökkenteni, s több lépcsőben kötelezővé tették a házi főcsapok éjszakai lezárását. 1917. A budapesti Duna Konferencián megalakult a Rajna—Majna—Duna Szövetség. Célja, a Duna hasznosítása és az európai víziközlekedés fejlesztése, mely víziút-rendszernek gerince a Duna folyó. Befejezték a Béga-folyó csatornázását. Az 1900-ban elkezdett munkálatok keretében hat vízlépcső épült Temesvárig, amelyek lehetővé tették a folyó rendszeres hajózását. Üzembe helyezték az Ecsedi-láp lecsapoló és Szamosbalparti Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat megbízásából épült nagyecsedi belvízi szivattyútelepet, amelyet értékes gépészeti berendezéseire tekintettel 1987-ben védetté nyílvánítottak. 1918. május 28. A Baranya megyei Dárdán, az addig kiépített drávai töltésrendszer által védett 230 km2 érdekeltségi terület birtokosai a hatékonyabb működés érdekében megalakították a Dázsony- dárdai Ármentesítő Társulatot. A társulat egysége nem tartott sokáig, mert a trianoni békeszerződés területileg kettévágta az öblözetet, így az érdekeltek is különváltak. A magyar oldalon az eredeti terület 39 %-a maradt. június 1. Bánki Donát a Budapesti Hidroelektromos Társaság ülésén elsőnek javasolta a Duna vízenergiájának hasznosítását a Saskapu vízerőmű tervezete című előadásában. Elképzeléseit ugyanabban az esztendőben nyomtatásban is megjelentette. „Hazánkban a folyóvizek beszennyezettsége még nem okoz bajokat, mert azok mentén nagyszámú és sűrű népességű gyárvárosok nincsenek. A folyók nálunk még saját magukat tisztíthatják. Noha a folyók öntisztító képességének, kérdése már jó ideje foglalkoztatja a természetbúvárokat, a nézetek még mai is megoszlanak, abban a főkérdésben, vajon az öntisztítás az alsóbbrendű növényzetnek és állatvilágnak, vagy a mikroorganizmusok életműködésének, tulajdonítható-e?” Pirovits Aladár: A folyók öntisztító képességéről (1901) A közmű-olló kérdéséhez Pirovits Aladár, a főváros műszaki hivatalának mérnöke 1910-ben Budapest csatornázásáról megjelentetett eszmefuttatásában a várost egy élő szervezethez hasonlította, amelyben a vízvezetékek az ütőerek, a csatornák pedig az elhasznált életnedvek vivőerei. Pirovits hangsúlyozta: a két rendszer fejlesztésének csak összehangoltan szabad történnie. Ha bármelyik közmű fejlődésében elmaradás következik be az úgy a közrend, mint a köztisztaság, végeredSzennyvízcsatorna-vizsgálat a 20. század elején ményben pedig a közegészségre nézve káros következményekkel jár. Nem lehet a vízellátás kérdését kiemelten kezelni és a másik rovására fejleszteni, jóllehet a vízvezetékek építése és üzemeltetése hasznot hajtó vállalkozás, míg a csatornázás a helytelen közvélekedés szerint „nem valamely életszükség szolgálatában álló intézmény”. A budapesti helyzetet vizsgálva Pirovits megállapította, hogy a főváros 36 év alatt, tehát lényegében a városegyesítés (1873) óta vízmű céljaira 38,8 millió koronát, csatornázásra pedig ennek alig több mint a felét, 21,6 millió koronát költött. Ez az arányszám egy laikus számára már eldöntené a kérdést, létezett-e századunk első évtizedében Budapesten nyitott közmű-olló, de Pirovits, mint jó mérnök tovább ment elemzésében. A rendelkezésére álló adatok alapján kimutatta, hogy a vízművek magas építési költségében azok az építmények is szerepelnek, amelyek az első ideiglenes vízmű részei voltak, s amelyek már üzemen kívüliek lévén, nem számíthatók be a fővárosi vízellátási rendszer kiépítési költségeibe, miközben a csatornázási műtárgyak mindegyike a vizsgálat idején is maradéktalanul működött. Következtetése mindenesetre eléggé lesújtó volt. Tekintettel arra, hogy akkoriban a városi csatornaművek kiépítése drágább volt, mint a vízművek létrehozása, megállapította: Budapest csatornaművé és vízmüve között tehát a szükséges és elengedhetetlen összhang nincs meg. Lehetetlen nem látnunk a vízműben az édes, a csatornaműben pedig a mostohagyermek sorsát. A legközelebbi 10 esztendőnek, alig van fontosabb feladata, mint a most vitatott összhangnak megvalósítása. A miskolci vízmű lassú születése Miskolc városának elöljárói 1884 december havában döntöttek úgy, hogy a több mint 40 ezer lakosú, dinamikusan fejlődő iparú város vízgondjain egy vezetékes vízmű megépítésével próbálnak úrrá lenni. Az akkor országosan is legnagyobb közegészségügyi szaktekintélyhez, FoDORjózsef egyetemi tanárhoz fordultak szakvéleményért. A professzor nem volt rest, s alig két hónap múlva már a városatyák kezében volt a tanulmány, hogy azután öt teljes esztendeig ne történ-
