Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A dualista korszak vízügyeinek fejlődése
1887-1888 1887. Az országban elsőként a Feketekörösi Ármentesítő Társulat építette ki vezetékes telefonhálózatát. 1 888. március 1 3. Kiszely Károly középítészeti felügyelő javaslatának felhasználásával elkészült a Balaton vízszintjét szabályozó Sió-zsilip kezelési utasítása, amely lényegében egészen 1940-ig érvényben volt. március-április Levonult a Tisza egyik legnagyobb árvize, amelynek tetőzése, a mellékfolyók (Szamos, Kraszna, Körösök, Berettyó) vízjárásának kedvezőtlen találkozása miatt a felső és középső Tiszán az ezredvégi árvizekig sok helyen a mértékadó árvízszint volt. A Tisza és a Körösökvölgyében aszámlálhatatlan (csak a Tiszánál 28) gátszakadás miatt csaknem 2900 km2 került víz alá. Négy város és 147 község szenvedett az áradástól, közel 7600 embert kellett kitelepíteni a védekezés alatt. Az árvíz tapasztalatai alapján újra meg kellett állapítani az egységes és biztonságos töltésméreteket. A Szolnok feletti folyószakaszon a maximális árvízszint felett 1 méterrel, Szolnok alatt pedig 1,5 méterrel kellett a társulatoknak megemelniük töltéseik magasságát. A Duna völgyében is igen árvízveszélyes helyzet alakult ki a tavasz folyamán. A Rába, Répce, Vág, Nyitra és maga a Duna is több helyen (Izsánál, Bogyiszlónál, valamint a Pancsova-Kubini Ármentesítő Társulat töltésén Szemendriánál) átszakította az árvédelmi gátakat. Az elöntött területek együttes nagysága meghaladta az 591 km2-t. május 1 7. * Kaáu Nagy Dezső (Kraszna) mérnök. A Balatoni Kikötőépítési Felügyelőség vezetője. Munkásságához fűződik számos balatoni kikötő építése, valamint az ezekkel kapcsolatos települések partrendezése. Saját találmánya a K.N.D. jelű partvédőmű, melyet több helyen sikerrel alkalmaztak, (f Siófok, 1940. március 22.) június 1 7. * Hatoiykai Pap István (Csíksomlyó) mérnök. 1916-tól a nyugdíjazásáig (1948) a Szegedi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulatnál, majd ennek jogutódjánál szakaszmérnök, igazgatófőmérnök. Jelentős tevékenységet fejtett ki a Szeged környéki vadvizek rendezése érdekében. Elkészítette az algyői főcsatorna tervét és vezette annak építési munkáit, (f Szeged, 1972. január 16.) Az országgyűlés 1888. június 14-én megszavazta a XIX. törvénycikket, az ún. „halászati törvény”-t, amely nagymértékben elősegítette a szervezett halászati tevékenység elterjedését. A törvény a halászat szempontjából zárt és nyílt vizeket különböztetett meg, a- mely utóbbin társulatok létrehozásának engedélyezésével szabályozta a halászatot. A jogszabály általában a porosz halászati törvényt tekintette előképének, de a társulatokra vonatkozó része teljesen új volt, az addig egyetlen ország halászati törvényében sem szerepelt. A törvény a társulatokon kívül foglalkozott a halászat jogával és gyakorlásával, lehetővé tette az ún. „kíméleti területek” kialakítását, s a halászati visszaélésekkel kapcsolatban büntető rendelkezéseket is tartalmazott. A törvény életbe lépésével és alkalmazásával lehetővé vált a hazai közvizek halászatának megszervezése, a halállomány tervszerű utánpótlása és a halászat ügyeinak állami kézbentartása. Halászati törvény Landgraf János kultúrmérnök, az Országos Halászati Felügyelőség első vezetője A törvény alapján megalakították - a Fölművelésü- gyi Minisztérium keretében, a halászati felügyelői munkakör továbbfejlesztésével - az Országos Halászati Felügyelőséget. Első vezetője Landgraf János, majd Répássy Miklós volt. A felügyelőség 1951-ig működött, és 1961-től ismét megszervezték, mivel a halászat fejlesztése központi irányítást igényelt. Érdekeltségi viszonyok a vízjogi törvény alapján A vízi munkálatokkal kapcsolatos érdekeltség, ill. kötelezettség tekintetében a törvény kimondta, hogy a meder és a partok jó állapotban tartása a parti birtokos kötelessége. Ha az elvégzett munka más (s ez a „más” lehetett egy másik birtokos, érdekelt község, esetleg törvényhatóság, vagy maga az állam) számára is előnyt jelentett a korábbi állapothoz képest, akkor annak a keletkezett haszon arányában hozzá kellett járulnia a munka költségeihez. Hogy ez az arány mekkora legyen, azt a közigazgatási hatóság kellett eldöntse. A parti birtokos mindaddig nem volt köteles engedélyt kérni a munkálat elvégzésére, amíg az a víz természetes lefolyását nem akadályozta, ill. nem változtatta meg. A törvény azt is rögzítette, hogy az országos határt képező, valamint a hajózható (tutajozható) folyók szabályozását, medrük tisztítását és partjaik védelmét a hajózás érdekében az állam ugyan bármikor végezheti, de erre nem kötelezhető. A gyakorlatban ez a rendelkezés általában fordítva működött, ugyanis az állam maga kezdeményezte a hajózható folyók szabályozását, s ha e munkák által a parti birtokosok többletjövedelemre tettek szert, akkor az állam az érintetteket bevonhatta a költségek viselésébe. Az ármentesített területeken az ártéri birtokosok, illetve az ármentesítő társulatok feladata volt arról gondoskodni, hogy a magasabb területekről összegyülekező csapadék, valamint a talajvizek lefolyása biztosított legyen. A vízi munkálatok szabályozása mellett igen lényeges kérdés volt, milyen elveket vall a törvény a vízi szolgalmak tekintetében. Itt is érvényesült az egész
