Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A 17-18. század vízi feladatai
Szerziit/vény. A tiszai árvízmentesítésben érdekelt birtokosok, illetve megbízottjaik által aláírt szándéknyilatkozat, amely gr. Széchenyi István hagyatékából származik, s a Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum gyűjteményének féltett darabja A Tiszavölgyi Társulat Az 1840-es évek első felében a pusztító tiszai árvizek, valamint gr. Széchenyi István, Tisza-szabályozási királyi biztos hatékony szervezőmunkájának eredményeképpen sorra alakultak a Tisza völgyében az ármentesítő és vízszabályozó társulatok. Valamennyiük tevékenységének egybehangolása, érdekeik képviselete egy központi szervezet létrehozását igényelte. 1846. januárjában a királyi biztos Pestre hívta a tiszai társulatok küldötteit, hogy a Tiszavölgyi Társulat megalakításáról döntsenek, A nagygyűlésen két egymással ellentétes nézet csapott össze a tekintetben, hogy a Társulat milyen szerepet játsszon a munkálatok irányításában. A kor politikai viszonyai a nagygyűlés szereplőit is megosztotta. A konzervatívok véleménye az volt, hogy nem érdemes a tagtársulatoknak önállóságot adni a munkák kezdeményezésében, hanem a Társulat központi bizottsága legyen az, amely a munkálatokban érintett sok ezer birtokos érdekeit egymagában képviseli, és kötelezően megszabja a vízmunkák menetét. Eszerint a vidéki társulatok minden igyekezete a központilag elrendelt munkák végrehajtására és szükséges ellenőrzésére kellett volna irányuljon. Az ellenzékiek szerint viszont az általános tervekkel összhangban álló munkák kezdeményezése, valamint a végrehajtás felelőssége a vidéki társulatokra kellett volna háruljon, és a központi bizottság csak akkor kellett volna közbelépjen, ha az általános közérdek nem érvényesül. Leegyszerűsítve tehát: a vidéki társulat bármilyen munkát elvégezhetett volna, ha az az általános tervekkel nem ellenkezik és a munkákra pénze is van. A központi bizottságban érvelő ellenzéki politikusok csak arra kívántak volna felügyelni, hogy életképes, tehát kellő számú érdekeltet tömörítő társulatok jöjjenek létre. A vitában végül is ez utóbbi, a társulati demokratizmust jobban kifejező és megtestesítő megoldás hívei kerekedtek felül, biztosítva ezzel a Tisza-szabályozás ügyében érdekeltek nagyobb önállóságát és kezdeményezőkészségét. Az már más lapra tartozik, hogy ezek az - akkori politikai viszonyok között mozgósító és lendületet adó - előnyök később hátránnyá váltak, és a műszakilag helyenként kevéssé összehangolt töltés- vonalozások az 1860-70-es években jelentkező szabáAz Andrássy grófok tiszadobi kastélya, amelyet az itteni szabályozási munkák után építettek a 1 9. század második felében lyozási gondok egyik okozói lettek. Ugyancsak az első nagygyűlésen merült fel a munkák megkezdéséhez szükséges kölcsönökkel kapcsolatos kérdés: milyen forrásokból lehet majdan pénzhez jutni, s milyen garanciái lehetnek a kölcsönök viszszafizetésének? Az egymondatos válaszok persze kéznél voltak, de a jogi szabályozás és a társulati szervezet apró, egymásba illő fogaskerekeit, tehát a működőképes gépezetet még korántsem konstruálták meg Széchenyi és követői. Ezek tisztázását csakúgy, mint a műszaki tervek kérdését a következő nagygyűlésre halasztották a szervezők. Mindezen bizonytalanság ellenére nagy volt a résztvevők lelkesedése, s a Tiszavölgyi Társulat megalakulását jelentő „Szerződvény”-t Széchenyi jelenlétében a 67 küldött közül 58-an írták alá. A pesti nagygyűlés korszakos voltát a kortársak is megérezték: A Tiszavölgyi Társulat alakuló ülésével 8 század munkáját 8 nap alatt bevégezve új korszakot alkotand hazánkra nézve mind erkölcsi, mind anyagi tekintetben, s ritka egyesülési példát mutat a szertehúzó magyarnak,. Mindezek mellett egy másik újságíró véleménye is találóan fejezi ki az akkori állapotokat: ha a gyülekezet szétoszlása után még egy időig sem mi tettleges eredményt felmutatni nem tudunk, valamennyi alakult társulat felbomlik és a semmiségbe dől vissza!
