Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A 17-18. század vízi feladatai
Hajózás a kanyargó Tiszán Meg kell megjegyezni, hogy ebben a korban - noha ismerték a gőzhajót, amely a vízfolyás irányával szembeni közlekedésnél nem igényelte már a hajóvontatók munkáját - a folyami hajók túlnyomó többségét a partokon kialakított vontató utakon állati (nem ritkán emberi) erővel húzták a kitűzött cél felé. A kanyargós folyómederben - ahol a kanyarulat görbülete a legnagyobb volt - a víz rendszeresen alámosta a homorú partokat. Jégzajláskor ugyancsak ez a partszakasz volt leginkább kitéve a természet rongálásának. Ilyen helyen a vontatóutakat állandóan újra kellett építeni, vág)' pedig komoly műszaki beavatkozással kellett a partszakasz megerősítését elvégezni, ami nagyon költséges volt. A csaknem önmagukba visszatérő kanyarulatokon felfelé való hajókázás lassúságáról humoros képet fest az egykori történet. A parti csárdában megszállt utasok reggel, hajóra szállás előtt búcsúzkodnak a fogadóstól, aki - nagy csodálkozásukra - élénken érdeklődik, mit kérnek az urak vacsorára. - De hiszen mi továbbhajózunk fogadós uram! - No éppen azért kérdem, mert aki innen elindul a Tiszán reggel, az estére mind itt vacsorái nálam! Túlfejlett folyókanyarok A lápi ember ősi eszközei közé tartoztak a csíkászó kasok Akik a „semmiből" éltek Természetesen a címben említett „semmi” csak a mindenkori adóztató hatóság számára létezett (azaz nem létezett!), mert a szabályozások előtt élt „mezei emberek”, vagy „lápi emberek” jövedelme nem volt megfogható. Ők a réteket, lápokat, ártéri erdőket járták a természet kincseit gyűjtögetve. Szinte senki által nem szabályozott életformájuk valamennyi évszakban biztosította számukra a megélhetést. Összefogdosták a madártojást, piócát, rákot, teknőst... Vásárhelyi Pál Tisza-szabályozási tervéről Amikor Vásárhelyi Pál 1846. március 28-án benyújtotta a Helytartótanácsnak „A Tisza folyó általános szabályozási tervezeté”-t, akkor egy - mai fogalmaink szerinti - szabályozási koncepciót tett le a kormányzat asztalára. Részletes tervről szó sem lehetett, nem is ezt várták el tőle megbízói. A néhány kőnyomatos példányban fennmaradt 36 oldalnyi leírás a szabályozás célját, a folyó hidrológiai jellemzését, az átvágások és töltések szerepét, valamint a munkálatok megkezdésének és sorrendjének általános javaslatát tartalmazza. Általában VÁsÁRHELYi-féle tervről beszélünk, de hangsúlyoznunk kell, hogy a keze alatt dolgozó kiváló mérnököknek, Lányi Sámuel és 12 mérnöktársának is szerepe van a mű megalkotásában. Vásárhelyi a koncepció-alkotó irodafőnök volt, munkája a kor magyar vízmérnöki ismereteinek szintézise. Vásárhelyi a munkák célját két feladatban határozta meg: egyrészt az ármentesítésben, másrészt a hajózás könnyítésében. Vásárhelyi úgy vélte, hogy a szabályozás sikeréhez a folyó esését kell növelni, s ezzel együtt nő majd a sík vidéken amúgy lelassult folyó sebessége is. Az esés növelésére a túlburjánzó kanyarulatokat javasolta átvágni, ezáltal csökken a folyó hossza, s köny- nyebbé válik a hajóvontató út kialakítása és fenntartása. A túlfejlett kanyarulatok megszüntetésére 102 átvágást tervezett, amelyekkel a folyó hosszát Tiszaújlaktól a torkolatig 452 km-rel, tehát több mint 37 %-kal csökkentette volna. Vásárhelyi úgy vélte, hogy a folyó átvágásaival a mederfenék és a vízfelszín esése megnövekszik, következésképp gyorsabb lesz a víz lefutása, így idővel az árvízszintek is alacsonyabbak lesznek. A gyakorlat nem mindenben igazolta Vásárhelyi ezen elképzelését. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a szabályozást másképp lehetett volna megoldani, mint ahogy azt a terv rögzítette. A Tisza-szabályozás koncepciójának másik sarkalatos kérdéskörét az ármentesítő töltésekkel kapcsolatos tennivalók jelentették. Vásárhelyi a töltéseknek kettős szerepet szánt. Előírt méretűre kiépítve meg kellett akadályozniuk a nagyvizek kiöntését, ugyanakkor megfelelő vonatozásukkal (egymástól való távolságukkal) az átvágások anyamederré fejlődését kellett elősegíteniük. Tehát a jelentkező nagyvizeket össze kellett tartaniuk a minél sebesebb lefolyás érdekében, meggátolva a mederemelkedést. Egymástól való távolságuk tekintetében pedig - a helyzettől függően - 550 métertől 1900 méterig terjedő szélességet tartott elfogadhatónak. Vásárhelyi javaslatot tett a töltések keresztmetszeti méreteire is, amelyek mai szemmel akár megmosolyogtatók is lehetnének, hiszen azóta a töltések szelvényeinek területe helyenként az eredeti
