Fejér László - Lászlóffy Woldemár: A hidrometria magyarországi fejlődése (1700-1945) (Vízügyi Történeti Füzetek 13. Budapest, 1986)
Bevezetés
öntöttvas (vagy ólomtestek) tömegének és alakjának hatását vizsgálja a kitérés mértékére (vagyis a műszer vízszintes tengelye és az áramlás iránya közötti szög nagyságára),mégpedig a kedvezőbb esetben, a nagyemelkedésű vitorla használatakor. Végül három esetre százalékosan határozza meg annak a hibának nagyságát, amely a szárny egyenletvonaláról leolvasott sebességet terheli. feltételezett terhelő 0,5 1,0 1,5 2,0 2,5 3,0 súly (kg-ban) m/s vízsebesség esetén 35 0,5 1,0 2,4 7,0 14,0 25 48 0 0,3- 1,2 3,5 7,0 12,4 90 0 0,05 0,4 1,0 2,0 3,7 A vizsgálatok kiindulásakor csak a vitorlatengely ferde állását vették figyelembe. A műszer tartókötelének rezgése és — a terhelősúlyra ható hidrodinamikai nyomás változásai folytán kóválygó — lengése miatt a hibák a valóságban jóval nagyobbak. (Az egyazon helyen azonos, de egyszer rúdra erősített, másszor kötélre függesztett műszerrel végzett mérések ezt többszörösen igazolták.) A megfelelő súllyal terhelt, kötélre függesztett műszerrel végzett vizsgálatait WEISSMAHR így foglalta össze: ,,Az ingamódszer nemcsak tudományos kutatásokra alkalmatlan, hanem gyakorlati célokra is előnytelen, mert olyan nyers eredményeket szolgáltat, amelyeknek pontosságáról tájékozatlanok maradunk, és aminőket egyszerűbb eszközökkel kevesebb költséggel is biztosíthatunk magunknak". A rendkívül súlyos ítélet ellenére — figyelembe véve, hogy a gyakorlatban nagy mélységek esetén mégiscsak elkerülhetetlen a szárnyak kötélen való használata — nem mulasztotta el WEISSMAHR, hogy a hibaforrások legalább részbeni kiiktatásának lehetőségét vizsgálja. Törekvésének eredménye az 57. ábrán látható műszer lett. A súlyos műszertörzs feleslegessé tette a tartókötél külön megterhelését és áramvonalas alakja révén csökkentette kitérését. A Cardan-csuklós felfüggesztés és a vízszintes lappal kiegészített kormány pedig biztosította, hogy a vitorlatengely mindenkor vízszintesen álljon. Előnyként kell elkönyvelni, hogy a sebességmérés a fenék fölötti 15 cm-ig vált lehetségessé (a korábbi 30—50 cm helyett), és a műszertörzsbe beépített fenéktapintó biztosan jelezte a fenékre érkezést. Hátránynak minősült viszont, hogy 48 kg-os súllyal kellett dolgozni olyan helyen is, ahol kevesebb is elegendő lett volna. A régi rendszerű — 48 kg-os súllyal terhelt kötélre erősített — műszerrel és ugyanazon, de az új 48 kg-os műszertörzsre illesztett vitorlával 1914. június 14-én a Duna nagymarosi szelvényében végzett összehasonlító mérések egyértelműen igazolták a cél elérését. Ugyanis az új műszer — a vitorlatengely helyes állása folytán — a mérési szelvénynek mind a 11 függélyében nagyobb középsebességet adott, mint a régi (az eltérések átlaga 2,5% volt) és pozitív volt az eltérés az egyes pontok legtöbbjében is. Külön vizsgálta WEISSMAHR az integráló mérés hibaforrásait. A szárny lebocsátása ill. felhúzása közben a függély minden pontján a pillanatnyi sebességet jelzi, amely a víz lüktető mozgása miatt hol pozitív, hol negatív értelemben tér el a valóságtól. Átlagunk tehát nem lehet szükségképpen azonos a függélyközépsebesség valódi értékével.
