Dunka Sándor - Papp Ferenc: A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizének története (Vízügyi Történeti Füzetek 17. Budapest, 2008)

A Hortobágy-Berettyó medence népeinek története

ez volt az első mérnöki intézet, ahol polgári (civil) mérnökök kaptak oklevelet, köztük olyanok, akiknek neve a magyar műszaki szolgálat történetében halhatatlanná vált. Ezek az intézkedések megteremtették a lehetőségét a következő évszázad nagy vízi munkálatainak, - a folyószabályozások, az ármentesítések és vízrendezések - megindításához, melyet az 1807. évi dekrétum 17. cikkelyével kiegészítve lehetőséget adott azok társulati úton történő megvalósításához. A közlekedési viszonyokról Azért nem megyek szekéren, Mert elakadok az éren, Beleragadok a sárba, Nem jutok el a vásárba.

6 Hazánkban a honfoglalás előtt a dunántúli és erdélyi „római utak" kivételével kiépített és fenntartott utakról nem beszélhetünk. Az adott viszonyokhoz képest utak csak a XI. század után alakulhattak volna ki, de ezek az ismert okok miatt a XVIII. században ütötték meg a mai földutak színvonalát. Az állandó háborús állapotok következményeként a természet is elvadult, egy utazó írja „...legyek és bögölyök nyáron át oly roppant rajokban tanyáznak itt, hogy az egyedül járó szarvasmarhát megölik... Azért jobb ilyen időben egész éjnek, vagy kora reggel utazni." Bihar vármegye 1778-ban a Helytartótanácsnak azt jelentette, hogy a víz Kisújszállásig felment és teljesen megszüntette a közlekedést.

7 Egy XVIII. században élt utazó a magyar utakat így jellemzi: „Lutum luto adponunt et hoc vocant töltés", vagyis magyarul: „sárt sárra halmoznak és ezt nevezik töltésnek. " Kétségtelen, hogy a XVI. és XVII. században védelmi okokból az utakat nemhogy karbantartották, hanem inkább tönkre tették. Ennek következtében a XVIII. században olyan állapotok álltak elő, melyet itt csupán egyetlen útleírással kívánunk jellemezni. Harruckern Jozefa bárónő Corsan Teréz nevű társalkodónőjének naplójából idézzük a Nagykároly-Debrecen-Tiszafüred közötti nagyfontosságú úton 1758. február 27-én kezdődött utazását: „Mindjárt utunk kezdetén... sárban vízben baladtunk előre, miközben három ízben váltottunk lovat... Nyírlugostól kezdve utunk untalan mocsarakon vezetett át, alig vánszorogtunk odább néhány lépéssel, újra meg újra lápokba zökkent a szekerünk... Halálra fáradt lovainkat semmi biztatás, vagy fenyegetés nem bírhatta rá, hogy tovább mozduljanak; ott állottak kocsink előtt reszketve a kimerültségtől... Debrecenbe egy szolgát küldőnk lóháton segítségért... Egy óra volt éjfél után, ,idön a szorongva várt segély végre megérkezett, s hosszas fáradozás árán ki is szabadított rettentő helyzetünkből. Hajnali három óra lehetett, midőn Debrecenbe bevánszorogtunk... Február 28. Debrecenből déli 12 órakor indultunk tovább a Hortobágy felé. Egy órányira sem haladtunk, máris vissza kellett küldenünk ökrökért, mert újra megfeneklettek szekereink. Röviden szólva, tíz ilyen mocsáron vontatott át bennünket az ökörfogat, eltöltve remegéssel, hogy hátha elmerülünk... Március 1. Mit mondjak további utunkról. Olyan volt, mint eddig, vagy tán még elárvultabb. Mélyen lejártak a kerekek a vizekbe, melyek kikerülésére nem találtunk módot; természetes, hogy így aztán többször vettek 6 Szűcs Sándor: Régi magyar vízivilág. Bp., 1977. 20. p. 7 Hajdú-Bihar megyei Levéltár, Kgy. 1778. fasc. I. No. 516