Dunka Sándor - Papp Ferenc: A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizének története (Vízügyi Történeti Füzetek 17. Budapest, 2008)
A Hortobágy-Berettyó medence népeinek története
A Sebes-Körös és a Berettyó vidéke egy nagy tenger volt, melyet vízimadarak megszámlálhatatlan serege lepett el. Járt útnak nyoma sehol, mindenütt óriási gaz, melyből az ittott legelő marha sem látszott ki. Ahol a gaz nem tudott megküzdeni a szikes talaj terméketlenségével, juhnyájak legelésztek, másutt a mocsarasabb területeken sertéskondák tanyáztak. Minden csorda, minden nyáj mellett több-több csordás, juhász felfegyverkezve teljesítette az őrködés nehéz feladatát. Vetésnek sehol semmi nyoma, mert lehetetlen volt azt megőrizni a szarvasoktól, vaddisznóktól, s ha ezektől megőrizték volna, lelegelték azt a darvak, melyek olyan nagy számban kóvályogtak, mintha felhő borította volna az eget. A pásztorokat azonban nemcsak a rablók ellen kellett felfegyverezni, hanem a vadak miatt is. Annyi volt a farkas a vidéken, hogy naponta kellett harcot folytatni ellenük. Különösen a Sárrétek vidékén szaporodtak el annyira, hogy pl. Békés megye 1736-ban a farkasok kiirtását rendeli el, s 72 farkasfej beszolgáltatására kötelezi a községeket, 1755-ben pedig több mint 60 ezer varjú és veréb kiirtását rendeli el, 1775-ben 26 838 varjú, 30 514 veréb és 36 farkasfejjel kellett elszámolniuk a községeknek. Hazánk a török kiűzése és a Rákóczi szabadságharc befejezése után egyre erősebb szálakkal kötődött a Habsburg birodalomhoz (Pragmatica Sanctio, 1723). A birodalom gazdasági felemelkedésére építette politikáját a XVIII. század két meghatározó személyiségű uralkodója is. Mária Terézia és II. József az uralkodást nemcsak a hatalom eszközének tekintette, hanem népeik jóléte érdekében végzett kötelességnek is. Különösen sokat tettek az ipar és a kereskedelem fejlesztése érdekében. Mária Terézia azonban, - látva a magyar nemesség adózással szembeni ellenkezését - Magyarországon ezt már nem szorgalmazta. II. József uralkodása alatt pedig még élesebb lett a nemesség ellenállása. Ettől az időtől kell számítanunk hazánk ipari elmaradottságát az örökös tartományokkal szemben, aminek következtében egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültünk. Ekkor szüntették meg a birodalmon belüli belső vámokat, kivéve az örökös tartományok és Magyarország között, ami különösen kedvezőtlen lett hazánk gazdasági fejlődésére. A nemesség adózási kötelezettségének elutasítása végzetes volt kereskedelmünkre is, mert emiatt a birodalmi kormány az útépítéshez és a folyószabályozáshoz Magyarországon támogatást nem adott. Az örökös tartományoktól függő helyzetünket különösen külkereskedelmi mérlegünk bizonyítja. A XVIII. században kivitelünk 87 %-a, - szarvasmarha, bor, gyapjú, gabona, dohány, - behozatalunk 85 %-a, - textil- és egyéb termékek, gyarmatárú, - az osztrák örökös tartományokba irányult, ill. az örökös tartományokból jött be hazánkba. S ez nem változott a XIX. század első felében sem. Az ország egyik legjobban elmaradott területe a Tiszántúl. A folyók szabályozatlansága és az ármentesítések hiánya miatt az állattenyésztés maradt az uralkodó mezőgazdasági ág. A Tisza és mellékfolyói tavasszal, — de sokszor nyáron és ősszel is, — vízzel fedték le az árteret. Ilyenkor csak rövid tenyészidejű veteményeket lehetett vetni, elsősorban kölest, kukoricát, jobb esetben tavaszi búzát. Ilyen körülmények között természetesen a növénytermelés nem válhatott uralkodóvá, de a termelők szemlélete is kifejezetten az állattenyésztés elsődlegessége felé irányult. A kaszálókat a legtöbb esetben nem azért törték fel, hogy abba gabonát vessenek, hanem azért, hogy gyommentes rétet biztosítsanak a jószágoknak. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a Helytartótanács kimutatása szerint, - míg a Dunántúl, melynek területe Horvát- és Szlavonország, valamint Erdély nélkül az ország területének mindössze 20,7 °/o-át tette ki, a gabonatermelésnek 35,4 °/o-át adta, addig az Alföld 33,5 %-nyi területe mindössze 31,9 °/o-ban részesedett a gabonatermelésből! Amíg tehát a Dunántúlon termelt gabonából kivitelre is jutott, az Alföldön termett gabona a területen élő lakosság szükségletét éppen hogy fedezte.
