Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)
II. Ártéri gazdálkodás a 18–19.században
dályozták a víz levonulását, és a homokos legelők viszonylag gyorsan kiszáradtak. Az ősi lótenyésztés mellett a magasabb területeken juhászattal, majd később szarvasmarhatartással is foglalkoztak. Bár a földművelés kiegészítő, és a 19.század közepére fokozatosan növekvő szerepet kapott, a községek fejlődésének fő tényezője a belterjessé való állattartás és a rétgazdálkodás lett. A Szolnok-Csongrád közti területen a határt termékeny, fekete humusz borította, és a magas partok miatt viszonylag kisebb volt az elöntött terület. Az árviz azonban nehezen vonult le, és terjedelmes mocsarak, tavak maradtak hátra. A nyirkos legelőket az állatok nem kedvelték, a jó minőségű földön azonban kiváló gabonát, takarmányt, dohányt, kapásnövényeket és zöldséget termeltek. A halászat komoly jövedelmet biztosított, a sózott hallal egészen Budáig jártak a kereskedők, de jelentős volt a vadászat, nádfeldolgozás haszna is. A primitív életforma és a fejlett földművelés jól megfért egymás mellett az egyes községekben: az ártérből élő, szegényebb lakosság munkaerő-tartalékot jelentett az intenzív földműveléssel foglalkozók számára. Az ártéri gazdálkodás harmadik típusa a Csongrád-Szeged közti szakaszon figyelhető meg. A 19.század elején itt a Tisza jobbpartján széles határú puszták terültek el, ahol földesúri majorságok voltak, külteijes állattartással. A falvakban szintén a szarvasmarha-, sertés-, és lótenyésztés virágzott, amit az ártéri jövedelem egészített ki. A lakosság csekély száma miatt itt nem is volt szükség az intenzív gazdálkodásra. A folyó mentén jelentős volt a Szeged felé haladó kereskedelem, amely életre hívta az ártéri haszonvételeken alapuló háziipart: a gyékényfonást,34/ kosárfonást, nád és sás feldolgozását, valamint jövedelmezővé tette a halászatot is.35/ Az 1824-ben összeírt, vízzel borított mező- gazdasági területek azonban azt mutatták, hogy az emberi munka a Közép- Tisza-vidékén is gyakran vált az árvíz áldozatává, amely ellen itt még nem próbáltak a községek védekezni. Az ősi ártéri gazdálkodás válsága azonban az ország egyes vidékein együtt járt az árvíz elleni küzdelemmel. Ezt tapasztalhatjuk az Alsó-Rdba-vidéken, amely a 18—19.században az egyik legsűrűbben lakott terület volt. 1785-ben a 87 Rába menti községben 40 392 fő élt, és e népesség 1828-ig 79 982-re (98%-os növekedés)36/ emelkedett, bár az árvizek a Rába vidékén is látogattak. Rábapatona, Rábacsécsény, Árpás, Sobor, Várkesző, Rábakecskéd határának nagyobbik fele az ártérhez tartozott, de Gy irmát on, Kecöl'ó n, Sárvá- ron,Ikerváronis jelentős területeket öntött el a víz.37/ A termékeny talaj, az átmenő forgalom, a nagyvárosok közelsége azonban a mezőgazdaság fejlesztését a falvak jobbágyai, a földesurak és a mezővárosi polgárok számára egyaránt fontossá tette. A hagyományos ártérhasznosítás itt már a 18.században sokkal kisebb szerepet kapott, és a szántóföldek megközelítették a Rába part48
