Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)
II. Ártéri gazdálkodás a 18–19.században
A fokok segítségével táplált tavakban szervezett halászat folyt, ahol a munkát a halászközség elöljárója, a tóbíró, és a neki alárendelt tómester irányította. Ők gondoskodtak arról, hogy a kompániák a földesúmak a járandóságot megadják, és ne folyjék rablógazdálkodás. A kisebb patakok, vízállások mellett a jobbágyok saját hasznukra halászhattak. A dunai halászat viszont a 18.század közepétől bérlők és céhekbe tömörült halászmesterek kezében volt, így nem biztosított a sárközieknek jövedelmet. Az ártéri erdők egy részét az uradalmak; más részét szintén a községek birtokolták. Haszonvételeikből a 18.században a gyümölcstermelés nőtt ki. Kezdetben a szállások közelében lévő vadalma- és körtefákat beoltották, később az ártéri fák helyére kedvezően fejlődő alma-, körte-, szilva-, cseresznye- és meggyfákat ültettek. Mivel az ültetett fa magántulajdon volt, rövidesen a közös erdők az egyes családok birtokába jutottak. A rétek és irtásföldek az ártér legmagasabb pontjain helyezkedtek el, azok területeit szintén a közös erdőből szakították ki, azonban kertként vagy szántóként már az egyes jobbágycsaládok használták. Az ártérhasznosítást külterjes állattartás egészítette ki. Ezzel főként a nagybirtokosok foglalkoztak, akik igyekeztek korlátozni a jobbágyok állatállományát. Törekvéseik eredményeként az ártéri legelő nem terjedt túl a lankákon, amelyeket az árvíz évente kétszer megöntözött. A Sárköz lakói nem segítették elő a Duna és mellékfolyói szabályozását, sőt élénken tiltakoztak, amikor 1774-ben töltésépítésekre került volna sor. A faluközösség ragaszkodott életmódjához, nem bízott abban, hogy a vizek szabályozása és az intenzív földművelés a korábbi jövedelmet pótolhatja.23/ A hagyományos ártéri gazdálkodás nagy szerepet kapott a Bodrog menti községekben is. A folyó Zemplén és Tokaj közti szakaszán erősen kanyargóit, a holtágakban, morotvákban tavak alakultak ki. Vízállások maradtak vissza az árvíz járta területeken is, amelyek utánpótlását erek és fokok biztosították (pl. Füzes-ér, Török-ér). Az agyagos, nyirkos talajon csak nehéz munkával jutottak volna megfelelő terméshez, amit az árvíz is fenyegetett. A nyirkos réten termett széna nem volt elég az állatok számára, ugyanakkor az ártér megfelelő jövedelemforrás volt. A Bodrogban és a vadvizekben sok volt a hal, csík, rák, az erdőben és nádasokban a szárnyas és a vad. A halászat fontos szerepet játszott a lakosság ellátásában: jutott belőle eladásra és télen az állatok takarmányozására is.24/ A lakosság évszázadokon keresztül elfogadta a természeti feltételeket, azokon nem is kívánt változtatni. Az árvizes területen élők a Bodrog jobbpartján a szőlőkben kiegészítő keresethez jutottak, ha az ártéri jövedelem kevésnek 44
