Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)
II. Ártéri gazdálkodás a 18–19.században
A felsorolt példákon az ártéri gazdálkodás valamennyi típusa tanulmányozható. tídcs, Moson, Győr és Heves megyékben jelentős földművelés és állattenyésztés volt, Hevesben a földművelés, Győrben az állattenyésztés kapott valamivel nagyobb szerepet. A termékekkel nemcsak a megnövekedett lakosságot tudták ellátni, hanem szállítottak a közelben lévő nagyobb városokba is. Sopron, Szabolcs, Torontói megyében a gazdálkodás a földművelésre épült. A talaj minősége jó volt, így az árvízveszély ellenére érdemes volt kockáztatni. Különösen jelentős földművelés folyt Torontóiban és a környező bánsági megyékben. Békés, Csongrád megye gazdálkodásában az állattenyésztés játszott vezető szerepet. A termékeny földeket víz borította, a széles pusztákon azonban rideg állattartásra megfelelő lehetőség volt. Tolna, Szatmdr, Zemplén, Bihar, Bereg megyékben a falvak határában a szántóföld és a legelő is kevésnek bizonyult. Bereg és Bihar jelentős részét erdő foglalta el, a szűk termőföld minősége sem volt megfelelő, és a megye 1/3 részét erdő borította Zemplénben is. Szatmárban az Ecsedi-ldpon, Tolnában a Sárköz mocsaraiban jellegzetes ártéri életmód alakult ki.22/ Az ártéri életmód változatos formáit egyes tájegységek vizsgálatával tanulmányozhatjuk. Az ősi gazdálkodás nyomai Tolna megyében még a 19.század- ban is megmaradtak. Az ártérhasznosítás alapelve az volt, hogy az ember munkája során együttműködött a természettel, felhasználta az ősi növény- és állatvilág nyújtotta lehetőségeket, és szolgálatába állította az árvizeket is. Nem a víz elleni védekezés volt a fő cél, hanem a minél tökéletesebb alkalmazkodás. A települések a kiemelkedő lankákon helyezkedtek el, ahová nem ért el az ár és földművelést, állattartást is csak ott folytattak, ahol a víz gondot nem okozott. Az ártereken szervezett fok-gazdálkodás folyt. A folyóból sokhelyütt erek szakadtak ki, amelyeken keresztül a víz az értérbe jutott, majd az árhullám levonulása után ezeken keresztül jutott vissza a mederbe. A víz mozgásának elsőegítésére a lakosság mesterséges fokokat ásott ki, amelyek hasonló funkciót kaptak. Az árvíz tavasszal és nyáron táplálta a nádasokat, a halászóhelyeket, tavakat, megöntözte a réteket és legelőket is. A nádasok hasznosítása a legősibb ártéri jövedelemszerzés volt. A lefolyástalan, poshadóvizes területeken nád, káka, sás, gyékény, csuhé, komócsin nőtt míg az ártéri erdők leggyakoribb növényzete a fűz, szil, nyár, juhar, tölgy, körte volt. Az erdők mellett kökény, bodza, galagonya, dudafürt, vadrózsa ligetek alakultak ki. A vadászat jövedelmezőségét az erdőkben, bozótokban tanyázó szarvasok, őzek, farkasok, a mocsarakban élő madarak (fácán, csóka, bíbic, vadliba) biztosították, de volt az ősi állatvilágban hattyú, hód, túzok, vidra is. A legfőbb kereseti ág a halászat lett. A halászóvizek, tavak a földesúr tulajdonában voltak, de sok esetben azokat a község kibérelte. 43
