Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)
VII. Új igények a vízgazdálkodásban a századfordulón (1890–1918)
Az 1860-as években a kútfúrás technikája ZSIGMONDY VILMOS tevékenysége nyomán lendült előre. 1866-ban Harkányban létesített artézi kutat, és az általa meghonosított technológia gyorsan elterjedt. Az egészséges vizet adó kutakat a vízzáró réteg elhelyezkedésétől függően artézi vagy mélyfúrású kútnak nevezték. A mélyfúrású kútnál a víz a vízzáró rétegek felett helyezkedett el, az artézi kutaknál a két vízzáró réteg között. Utóbbiak esetén megkülönböztették a pozitív és negatív kutakat. Pozitív kútnál a víz szökőkútszerű- en a felszínre tört, negatív kút esetén a vízszint néhány méterrel a föld felszíne alatt maradt. A vízellátás megoldását a 19.század második felében az. ipar fejlődése is sürgette. A vízigényes iparok mellett a gőzgépek használata, a vasúti közlekedés fejlődése mindinkább megkövetelték a folyamatos vízellátást, és egyre több igénnyel jelentkeztek a közintézmények (iskolák, kórházak) is. A 19.század végén különösen a községek helyzete volt nehéz. Az egyes településeken a talajvizet felhasználó, ásott kutakat létesítettek, amelyek rendszerint a falu központjában, a községháza vagy a templom előtt voltak. A kutak környékét kikövezték, néha deszkával vagy téglával vették körül. A víz kiemelése kerék segítségével történt. Egy-egy kút vize azonban csak arra volt elegendő, hogy a lakosságnak ivóvizet szolgáltasson. Az állatok itatására, mosásra a patakokból vagy a földbe ásott „tokák’-ból vették a vizet. A községek belterületének feltöltése, az állatállomány növekedése miatt azonban a kutakból kihúzott talajvíz mind fertőzöttebb lett, ami sokszor volt oka a járványok kitörésének. Bár az uralkodók már a 18.század végétől rendelkezéseket hoztak a kutak rendbentartásáról, ezeknek nem volt sok foganatjuk. A 19.században például 1831-ben, 1849-ben, 1863-ban, 1866-ban volt nagy kolerajárvány, 1848-ban pedig igen sokan a tífusznak estek áldozatul. A falusi vízellátás kérdése a 19.század második felében a vármegyei törvény- hatóságok egyik fontos közegészségügyi problémája volt.105/ A falvak vízellátása érdekében a vízügyi igazgatás kísérletet tett arra, hogy legalább műszaki segítséget nyújtson az egyes településeknek. E segítségre a városokban is szükség volt, ahol a vízvezeték-építést kezdetben külföldi mérnökök irányították. Ezek magas képzettséggel ugyan rendelkeztek, azonban a helyi szükségleteket nem ismerték. Ha angol vagy francia mérnökök jöttek az országba, ezek még nyelvi nehézségekkel is küszködtek a magyarul vagy németül beszélő városi lakosságnál. A Földművelésügyi Minisztérium már 1890-ben látta a vízellátási munkák irányításának megoldatlanságát, ezért FARKASS KÁLMÁN személyében külön mérnököt nevezett ki erre a feladatra. 1891-ben FARKASS KÁLMÁNt külföldre küldték, hogy tapasztalatait ott gyarapítsa. 1894-ben a Földművelésügyi Minisztérium keretén belül megszervezték a közegészségügyi mérnöki intézményt, ahol FARKASS KÁLMÁN mérnök 277
