Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)
VII. Új igények a vízgazdálkodásban a századfordulón (1890–1918)
majd a kibontakozó válság nyomán számuk némileg csökkent. A lisztkereskedelem fellendülése az 1890-es évek elején újra a malomipar fejlődéséhez, a vízimalmok számának növekedéséhez vezetett. A századfordulótól a gőzmalmok túlsúlya egyértelművé vált, ami a gazdaságtalan és kisebb kapacitású üzemek csökkenését hozta magával. A gőzmalmok által támasztott konkurencia a legjelentősebb, de leginkább kockázatos hajómalmi vállalkozásokat, és a néhány gazda őrlési igényét kielégítő lójárgányos szárazmalmokat érintette. 1885-ben és 1894-ben megkülönböztették a kis és nagy vízimalmokat. 1885-ben nagy vízimalomnak azt tekintették, amely hétféle terméket tudott előállítani, tehát az őrlőszerkezet nagysága, bonyolultsága volt a döntő. 1894-ben — ezzel szemben — kapacitás szerint határozták meg a malmok nagyságát: a 100 métermázsát őrlők voltak a nagy, az ennél kevesebbet őrlők a kis vízimalmok. Területi bontásban - 1885 1906 között — a vízimalmok számának alakulása a következő képet mutatja: 49. táblázat terület 1885 nagyobb kisebb 1894 nagyobb kisebb 1906 vízimalom Felvidék nyugati része 13 2 722 10 2 676 2 291 Dunántúl 9 3 019 30 2 850 2 421 Duna-Tisza köze 5 826 11 630 412 Felvidék keleti része 11 1 131 21 1 159 938 Tiszántúl 3 917 20 1 484 1 431 Dél-Alföld 12 687 25 1 361 910 Erdély, Fiume 28 3 137 106 5 034 5 022 Összesen 81 12 439 223 15 194 13 425 Mint az összesítésből látszik, a vízimalmok legelőször a gabonatermelő alföldi megyékből tűntek el, és legtovább Erdély és a Felvidék sebes folyású patakjain szolgáltattak energiát. Sok vízimalom működött a századfordulón a Dunántúlon is, ahol a gabonatermelők igényeit a víz energiájának felhasználásával ily módon ki lehetett elégíteni. A hegy- és dombvidéki malmok egy része egyébként sem lisztet őrölt, hanem fűrészmalom, kallómalom, lőpormalom stb. volt. 269
