Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)

VI. A kultúrmérnöki és belvízrendezési munkák megszervezése (1870–1918)

lik össze, ahol a természetes lefolyást magaslatok vagy mesterséges töltések akadályozzák. A belvizek az adott vízgyűjtőn belül a lefolyástalan területeken keletkeznek. Már 1885-ben megkülönböztette a vízjogi törvény a belvizektől a külvizeket. Utóbbiak a vízgyűjtőn kívüli területről, a töltések koronamagasságánál magasabb részekről kerülnek a belvizes helyekre.

Már a múlt század vége óta gondot fordítottak e területek kiszárítására, a belvíz levezetésére. E tevékenységet az különböztette meg a lecsapolástól, hogy lecsapolás alkalmával — mint láttuk - természetes vagy mesterséges csatorna segítségével, gravitációs úton biztosították az elvezetést. Ez a belvizes területeknél nem volt lehetséges, éppen azok lefolyástalan jellege miatt. Míg a lecsapolás fő eredménye az volt, hogy a folyószabályozáshoz hasonlóan a talajvíz szintje is lejjebb szállt, addig belvízlevezetés alkalmával erre nem törekedtek. Lecsapolást szoktak végezni az állandóan vízzel borított, vagy rendszeresen elöntött területeken, a belvízlevezetés célja pedig a sík vidéken a már ármentesített, vagy egyéb mélyfekvesíí, de nem arvi/es területek felszabadítása volt a kora tavasszal jelentkező vízborításoktól.14 °/

A történeti Magyarország belvízgyűjtő területe 41 ezer km2 volt, amelynek 4/5 része a Tisza, 1/5 része a Duna völgyére esett. Az összes belvízártér 22 ezer km2, azonban a tavaszi belvizek alkalmával nem szokott az egész víz alá kerülni. Az átlagos vízborítás — a különböző visszamérések szerint - 856 136 ha volt. A vízszabályozások befejezése után a belvízrendezést első ütemben a hajdani vízborítások helyén, a mentesített ártérben kellett megoldani. Mint a korábbiakban jeleztük, a Duna völgyére a Csallóközze\ és a Vág környékével együtt 284 896 ha, a Tisza-völgyre pedig 571 240 ha belvízborítás jutott. E területeken az ármentesítés után a tavaszi hónapokban lassan levonuló belvíz a mezőgazdasági munkát nagymértékben hátráltatta.

A vízi munkálatok irányítói ösztönözték a társulatokat a probléma mielőbbi megoldására. Az 1871. évi társulati törvény arról intézkedett, hogy a töltések megépítésével az érdekeltek a megrekedt víz szabad lefolyását ne akadályozzák, hanem megfelelő módon gondoskodjanak annak elvezetéséről. A nagybirtokos képviselők — élükön Tisza Istvánnal — élénken tiltakoztak a törvényjavaslat vitája során az ellen, hogy a belvízlevezetést a töltések alkalmi megnyitásán kívül a szervezetekre hárítsák. 1874-ben azonban a 11. te. már részletesen intézkedett e munkálatok egyes jogi kérdéseiről (pl. belvíz átvezetése más birtokán, kisajátítások stb.), a vízjogi törvény pedig a belvízszabályozást teljes egészében az ármentesítő társulatok feladatává tette.141/ A jogi szabályozás megfelelt a mezőgazdasági igényeknek: a tavaszi vízborítások megszüntetése egyik fontos feltétele volt a tenyészidő növelésének, a termelés biztonságának.

223