Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)
VI. A kultúrmérnöki és belvízrendezési munkák megszervezése (1870–1918)
A tervezet alapelve az volt, hogy a víz szabad lefolyását senki sem akadályozhatja meg. A parti birtokos védekezhet a víz kártételei ellen, de őt erre kényszeríteni csak akkor lehet, ha a kár mást is fenyegetne. A vizeket közfo- lyókra és magántulajdonban lévő vízfolyásokra osztották. A közfolyók elsődlegesen a víziközlekedés érdekeit szolgálták, itt minden más használat háttérbe szorult. Vízhasználati engedélyt különféle célokra — pl. öntözésre, ipari üzem számára — csak a kormány adhatott. A magántulajdonban lévő vizek közé a javaslat a melegforrásokat, a birtokon fakadó és átfolyó forrásvizeket, a nem hajózható vagy tutajozható folyókat, az egyes birtokon lévő tavakat és csatornákat sorolta. Ezek medrének és partjának rendbentartásáról a birtokos gondoskodott, hidat csak engedéllyel állíthatott fel, kompot és révet azonban szabadon létesíthetett. Gátat, malmot minden vízfolyáson csak engedéllyel lehetett építeni, a partbirtokosok közötti viták esetén a törvényhatóság döntött. A javaslat lehetőséget adott arra, hogy a birtokosok a vízfelesleggel öntözhessenek, sőt 2/3 többség esetén öntözési egyletet lehetett alakítani. Vízfeleslegnek a köz- folyóknál a hajózáshoz nem szükséges vízmennyiséget tekintették. Ipari víz- használatra, malmok hajtására engedélyt közvizeknél a minisztérium, magánvizeknél a tulajdonos adhatott, a törvényhatóság jóváhagyásával.1 V A javaslat, haladó elemei ellenére 1871-ben lekerült a napirendről. Bár a végleges formához sok kiegészítés kellett volna, főként az igazgatási részt illetően. Jogos volt az a kritika, amely szerint nem lehetett a vízjogi ügyeket — a nem állami folyóknál — teljes egészében a törvényhatóságokra bízni, amelyek nem rendelkeztek megfelelő szakszemélyzettel. Egyéb műszaki szerv pedig ebben az időben még nem volt, amely intézkedni, vagy véleményt adni alkalmas lett volna, hiszen a folyammérnöki hivatalok ekkor csak az állami folyókkal foglalkoztak. A kultúrmérnöki intézmény megszervezésével azonban létrejöttek azok a szakhivatalok, amelyek már megfelelő segítséget tudtak adni a törvényhatóságoknak a vízjogi ügyek eldöntéséhez. A szabályozást az 1880-as években elősegítette a társulatok fejlődése, azonos normáiknak kialakulása, és különösen az 1884. évi társulati törvény, amely — egyelőre a tiszai társulatoknál — már a jövő szervezeti formái felé mutatott. Az 1885. évi 23. te., a vízjogi törvény kiadásában liberalizmus érvényesült. Míg az 1868-as javaslat megkülönböztette a köz- és magánvizeket, az új vízjogi törvény szerint viszont a víz köztulajdon volt, a használat joga pedig a parti birtokost és az államot illette meg. A törvényhozás főként a víz használatát kívánta szabályozni oly módon, hogy az érdekeket ne sértsen. A vízjogi törvényjavaslat elkészítésére KVASSAY JENŐ 1882-ben kapott megbízást, majd a 192. §-ból álló tervezetet az Országos Magyar Gazdasági 194
