Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)
V. Folyószabályozás és ármentesítés a kiegyezés után (1867–1889)
árvíz veszélyeztette, ami egyik hajtóereje lett a Felső-Duna és a Rába szabályozásának. A legtöbb változás Tolna megyében következett be, ahol a Sárköz korábban rétként hasznosított, fokozatosan kiszáradó területei eke alá kerültek, és a szántók arányát 60% fölé emelték. A polgári forradalmat követő évtizedekben az árvizes megyékben is megkezdődött a mezőgazdaság nagyarányú átalakulása, ami időben egybeesett a vízszabályozások végrehajtásával. A természeti feltételeknek megfelelően - mint említettük - a fejlődés két fázisban ment végbe: a rét- és legelőgazdálkodás, majd a szántóföldi termelés megerősödésében. Az 1870-es években, amikor az ország többi részén már nem volt lehetőség a szántóföldek növelésére, a volt vizes megyék egy részében még kihasználták a tartalékokat, és feltörtek újabb határrészeket. Másutt azonban ebben az időszakban mar lelassult az extenzív fejlődés. Az újonnan felszántott területek egyelőre nem igényelték a trágyázást, és gabonatermelés esetén az öntözést sem, így viszonylag kevés munkával megfelelő jövedelemhez lehetett jutni annak ellenére, hogy a termésátlagok európai összehasonlításban is rendkívül alacsonyak voltak. A kukorica-, répa-, burgonyatermelés nem gyarapodott megfelelően, nemesítésre, a jó fajták kiválasztására nem került sor, és nem szívesen termeltek munkaigényes ipari növényeket sem. A gabonakonjunktúra lázában az egyes tájegységekben nem tették meg a szükséges lépéseket a mezőgazdasági termelés korszerűsítése érdekében. Minél tovább lehetőség volt a szántók mennyiségi növelésére, annál inkább nőtt a lemaradás a kor követelményeihez képest. A korabeli statisztikusok főként az állattartás hanyatlása miatt aggodalmaskodtak. A legelők, rétek feltörése következtében az állattartás csaknem minden fajtánál visszaesett. 1857-ben még 2 095 055 lovat tenyésztettek Magyarországon, 1870-ben 2 158 819-et, 1883-ban pedig csak 2 081 958-at. Az alföldi lótartás lehanyatlott, az állatok nagyobb részét hegyvidéken tenyésztették. A szarvasmarhatartás Erdélyben és a Határőrvidéken virágzott, míg az ország más területein kevésbé foglalkoztak vele. 1857-ben 5 646 954, 1870-ben 5 279 193, 1880-ban már csak 5 311 378 szarvasmarha volt. A juhok száma 1870—1880 között 15 076 997-ről 9 838 133-ra csökkent, bizonyos fejlődés csak a sertéseknél tapasztalható, ahol az állomány 1884-ben 4 803 639 db volt. Az állattartás a volt árvizes megyékben is ellentmondásos képet mutat. Sajnos a forrásadottságok miatt csak néhány vonatkozásban van lehetőség összehasonlításra. Az 1881-es népszámlálás szerint Magyarországon — Erdély és Horvátország nélkül — 3 456 355 db magyar, 1 141 186 svájci szarvasmarhát tartottak, így a teljes állomány 4 597 541 db volt. Az állatsűrűséget te187