Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)
V. Folyószabályozás és ármentesítés a kiegyezés után (1867–1889)
állam feladata, azonban az ármentesítést a társulatoknak kell megoldani. A laza felügyelet az 1870-es években azt eredményezte, hogy a társulatok árterei — a birtokok határai szerint alakultak —, sokszor figyelembe se véve a védekezés szempontjait. Ezért a törvény kimondta, hogy ha a társulatok alapfeladatuk ellátásához alkalmas határokkal nem rendelkeznek, új társulatokat kell alakítani. Az addig védelem nélküli, veszélyes területeket a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium valamely társulathoz csatolhatja, hogy az ármentesítés egysége a folyó egész völgyében biztosítva legyen. A törvény az ártérbirtokosok szavazati jogát a közgyűlésen birtokaik nagysága alapján határozta meg. 100 hold ártér jelentett egy szavazatot. Ez az intézkedés alapjaiban meghatározta, hogy közgyűlés alkalmával a nagybirtokosok véleménye döntsön, sok esetben szembeszállva a lakott területek, községek érdekeivel. A közgyűlés a korábbi szabályokban meghatározott feladatokon kívül határozott a tisztviselők fizetéseiről, összeállította az éves költségvetést, amelyet minden év október 15-ig fel kellett küldeni a minisztériumba. Az 1884. évi rendelkezés kibővítette a választmányt, amely ettől kezdve az elnökön kívül legalább négy tagból állt. A tisztviselőket a választmány vette fel. Igazgatót és mérnököt minden esetben kellett a Tisza-völgyi Társulatoknál alkalmazni, ezen kívül felvehettek szakaszmémököket, pénztárost, ellenőrt, valamint a szükséges szolgaszemélyzetet. Társulati mérnök vagy főmérnök csak az lehetett, aki diplomával és legalább kétéves szakmai gyakorlattal rendelkezett a vízszabályozások terén. Szakaszmérnöknek felvehettek alacsonyabb végzettségűeket is, ha kétéves gyakorlatot igazoltak. A törvény azonban nemcsak szigorította a társulatok felett az állami felügyeletet — azt is az autonómia tiszteletben tartásával, hanem igyekezett megerősíteni a szervezetek helyzetét. Ennek egyik módja az ártérfejlesztés volt. E művelet szerint, mint jeleztük, az addig tapasztalt legnagyobb vízállás alapján — a magassági viszonyokat figyelembe véve — kijelölték azokat a területeket, amelyek védművek nélkül víz alá kerülhettek volna. Amennyiben e területek nem tartoztak volna korábban a társulat árteréhez, azt csatolták. Ezáltal fokozatosan minden veszélyeztetett terület a társulatok védelme alá került, ugyanakkor a szabályozás miatt megemelkedett árvízszintek nyomán az ártérfejlesztést időnként meg is lehetett ismételni. Lehetőség volt arra is, hogy az ártéri területek osztályozását a közgyűlés határozata alapján módosítsák, és a közösség maga döntsön, melyik terület mennyire veszélyeztetett. Az intézkedések nyomán a társulatok illetékessége és jövedelme megnövekedett. A törvény előírta a területek pontos rögzítését, térképek és ártéri telekkönyvek formájában. Szükség esetén a társulatok átszervezését, illetőleg a védelem alatt álló területen új szervezetek létrehozását záros határidő alatt végre kellett hajtani. 170
