Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)

V. Folyószabályozás és ármentesítés a kiegyezés után (1867–1889)

akkor fordultak segítségért az illetékes adóhivatalhoz, ha valamelyik tag el­maradt a fizetéssel. Az új törvény a vízszabályozási kölcsönök felvételét a közgyűlés, valamint a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium engedélyé­hez kötötte. Elsősorban a nagybirtokos képviselők javasolták, csak olyan köl­csönöket vehessenek fel a társulatok, amelynek járulékai az ármentesített ter­mőföld hozamából fedezhetők, ami a külterjes gazdálkodást folytató egyes birtokosok számára vétójogot jelentett. A törvény előírta a folyammémökök- nek, hogy évente legalább kétszer vizsgálják meg a védműveket, és szükség esetén intézkedjenek a társulatokkal szemben. A képviselők felvetették a mű­szaki felügyelet hiányosságait. Folyamérnök kevés volt, a hivatalok székhe­lyét — mint később látni fogjuk — gyakran változtatták. Ezért a törvény sze­rint az alapszabályban meg kellett határozni, melyik törvényhatóság és me­lyik folyammémöki hivatal gyakorolja a felügyeletet. Az említett törvények kiadásával, a társulatok helyzetének rendezésével és egységesítésével a vízügyi igazgatásnak sajátos formája alakult ki. Megszer­vezték a társulati mérnökök státusát, akik szervezetüktől kapták — az állami díjazásnál jóval magasabb — fizetésüket, és gyakorlatilag nem függtek az álla­mi vízügyi apparátustól. Szerepük hasonlított a korábbi időszak magánmér­nökeihez, azonban a 19.század elején dolgozó elődeikkel szemben — ők nem egy-egy feladat végrehajtására vállalkoztak, hanem szolgálatba lépésüktől kezdve folyamatosan kielégítették a társulatok műszaki igényeit. Az 1870-es években az egyes szervezetek nehezen kaptak műszaki alkalmazottakat, ké­sőbb azonban a társulati mérnökök tekintélye és létszáma megnőtt. Ha a tár­sulatot kormánybiztos vezette, a mérnök rendszerint szolgálatban maradt, és a továbbiakban is intézte a műszaki ügyeket. A kormánybiztosok támaszkod­tak rájuk — és szemben feudáliskori elődeikkel — nem kértek a központból se­gítséget. A Tisza-völgyi Társulatok helyzetét külön is rendezte az 1884:14. te.22/ E szervezetek nagyobb felelőssége miatt több állami ellenőrzésre volt itt szük­ség, mint az ország más területein. A kiegyezés után a munkák új irányítója­ként létrehozták a Tisza-szabályozási Központi Bizottságot, amely a királyi biztos, ÜRMÉNYI JÓZSEF mellett mindössze EGGERT JÓZSEF főmérnök­ből és egy fogalmazóból állt.23/ E bizottság alig egy évig működött, és ilyen létszámmal nem is volt életképes. Az 1866 óta működő, újjászervezett Tisza- völgyi Társulat szintén nem erősödött meg kellőképpen, nem tudott az érde­mi ügyekben határozni, és fellépni a társulatok külön törekvései ellen. Helyze­tén az sem javított, hogy ÜRMÉNYI JÓZSEF a Központi Bizottságban be­töltött helye mellett továbbra is ellátta a r/sza-völgyi Társulat biztosi teendőit. Az 1884. évi társulati törvény — megismételve az 1850. évi nyűt parancs vonatkozó részét — nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a mederszabályozás az 169

Next

/
Thumbnails
Contents