Csath Béla - Deák Antal András - Fejér László - Kaján Imre: Magyar vízügytörténet (Pro Aqua Alapítvány – EJF, Baja, 1998)
10. Fejér László: Sajó Elemér és a két világháború közötti korszak vízügyi politikája
10. SAJÓ ELEMÉR ÉS A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI KORSZAK VÍZÜGYI POLITIKÁJA A Tiszát, mint víziutat fejleszteni Kívánó kormányzat szorgalmazta a folyó kisvízi szabályozását, újabb kikötök építését, s az ármentesítő társulatok által épített védelmi töltések méreteinek megnagyobbítását Ugyancsak az Alföld felé forduló közfigyelem eredménye az Alföld öntözési programjának kidolgozása, s az öntözési törvény megszületése (1937). Az öntözési ügyek előtérbe kerülését az új gazdaságpolitikai helyzet is indokolta. Amíg ugyanis a történelmi Magyarországon egy-egy aszályosabb év alföldi terméskiesését a kisalföldi, bánáti, vagy erdélyi vidékek egyenletesebb és biztosabb termései kiegyenlítették, addig az új határok között ez a kiegyensúlyozó szerep már nem érvényesülhetett akadálytalanul. A folyók szabályozása immár az utódállamokkal megkötött két- vagy többoldalú nemzetközi szerződésektől függött. Az újjáalakult Nemzetközi Dunabizottság (Commission Internationale du Danube - CID, 1921) a Duna menti államok között koordináló szerepet töltött be azáltal, hogy a hajózás mellett foglalkozott a vízrajzi viszonyokkal, a vízépítéssel, s előmozdította a folyó teljes hosszában a kisvíz-szabályozást. Az 1920-as évek jellegzetessége, hogy a már krónikus tőkehiány és infláció miatt hosszabbtávú beruházásokra gondolni sem lehetett, így jelentősebb vízimunkákra már eleve nem kerülhetett sor. Jellemző a helyzetre, hogy a gazdasági válság éveiben az a szomorú szerep várt a társulatokra, hogy a kormányzat által támogatott ínségmunkákkal enyhítsék a munkanélküliséget. Igaz az ilyen nyomorenyhítő akciókkal legalább mód nyílott a meglévő művek rendszeres karbantartására, helyenkénti bővítésére is. A két világháború között nagyobb vízrendezési munkák inkább a Duna-völgyében folytak. Ekkor épült ki az ország legnagyobb belvíz-elvezető rendszere a Duna-völgyi Főcsatorna. 10.2. A Duna-völgyi Főcsatorna megépítése, valamint a Kis-Balaton lecsapolása, mint a következetlenül végrehajtott vízi beruházás példái Az előzőekben már érintett gazdasági válság a nagyobb befektetést igénylő, lassabban megtérülő, de az érintett emberi közösségek szempontjából nagy jelentőségű vízimunkálatok elvégzésére nem adott módot. A helyzet a gyors megtérüléssel kecsegtető, de a távolabbi jövővel nem mindig számotvető (így nem egy esetben a későbbiekben kifejezetten káros) befektetéseknek kedvezett Némileg ilyen vállalkozás volt a pest megyei Duna-völgyi mocsarak vizének levezetése is. A munkát az arra alakult lecsapoló és öntöző társulat még 1912-ben kezdte meg. A világháború évei alatt azonban megállt az építkezés. Már úgy látszott, minden befektetett kölcsön veszendőbe megy, mikor a társulat a kormány segítségét kérte. A kinevezett miniszteri biztos vezetésével újrakezdett munkának a forradalmak és a jugoszláv megszállás vetett további négy évre véget. Végül 1922-ben a törvényhozás 26,5 millió korona kölcsönt adott a vízrendezés befejezésére. A rohamos infláció következtében a pénz elértéktelenedett, s a törvény nem volt végrehajtható. Ekkor az országgyűlés újabb kölcsönnel sietett a társulat segítségére (1925), s öt évre megelőlegezte a munkák költségeit, azzal a feltétellel, hogy a törlesztést a belvízrendezés befejezését követően haladéktalanul meg kell kezdeni. A végrehajtott munkák azonban nem mindenhol váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az 1930-as évtized végének különösen csapadékos időszakaiban a csatornarendszer vízelvezetése elégtelen volt, az aszályos nyarakon pedig nem volt lehetőség az öntözésre, mert a beruházási program ezen utolsó elemét pénz híján elhagyták. A munkát véleményező bizottság szó szerint a következőket mondta: "A bevégzett lecsapolás után közvetlenül nagy terülétek lesznek átmenetileg hasznot nem adókká, csaknem terméketlenné, s így azok tulajdonosának teherbíró képessége a lecsapolással nemhogy emelkednék, de néhány évig határozottan csökkeni fog." A gazdák elkeseredése az előzmények ismeretében érthető volt. A társulattá alakulás akkor történt, amikor a monarchia még biztos piaca volt a gabonának. A háború után a kenyérgabona igen magas ára továbbra is kívánatossá tette a munka elvégzését. A vízrendezés elkészültekor (1929) viszont a gazdasági válság nemcsak a termények értékesítését, de a pótlólag szükséges talajjavításokat sem tette lehetővé.124 Az érintett terület egyik országgyűlési képviselője kiadott pamfletjében az elkészült művet "Átokcsatorna"- ként emlegette, amivel a gazdák jelentős része egyetértett. A csatorna vízhozamának öntözésre való hasznosítását csak 1945 után kezdték meg, mintegy 58 km2-nyi területen. I2< Arról már nem is beszélve, hogy az addig adómentes vizenyős területek birtokosait a vízimunkák kibillentették addigi életformájukból. A munkákra kapott kölcsön törlesztését igazából még a lecsapolás teljes befejezése előtt el kellett kezdeniük, holott az új gazdálkodási módra való áttérésnek sem az anyagi, sem pedig a technikai feltételei nem voltak biztosítva. 84
