Bendefy László: Szintezési munkálatok Magyarországon 1820–1920 (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958)
7. Az egykori bécsi Katonai Földrajzi Intézet szabatos szintezésének kritikai ismertetése
Emellett valószínűleg számítottak arra is, hogy mivel Triesztben már 1859 óta dolgozott a thalattográf, a másfél évtizedre terjedő thalattogramok- ból azonnal meghatározhatnak egy megbízható középtengerszintet. A későbbiekben azonban kiderült, hogy az 1859—1872 közötti árapálygörbék a valóságtól mindig eltérő (éspedig magasabb) értéket jeleztek amiatt, mivel hiányoztak a kikötőből a megfelelő hullámtörő gátak. A másik ok, amiért a bizottság választása Triesztre esett, az volt, hogy az Európai Fokmérés nevű nemzetközi szervezet olyan átfogó európai hálózatot óhajtott létesíteni, amelynek mind vízszintes, mind magassági főalappontjai egyúttal csillagászati és gravitációs állomások is. A thalattográf- állomások közül pedig egyedül Trieszt volt az, amelynek csillagászati megfigyelőállomása is volt [101]. 7.12. A TRIESZTI KIKÖTŐ VÍZMÉRCÉI ÉS THALATTOGRÁFJA A trieszti kikötő a XVIII. század második feléig igen szerény kiterjedésű Arolt. Mária Terézia uralkodása idejében és azóta fejlődött csak ki igazán.* Legrégibb vízmércéje a Ponte Rosso közelében található. Minden bizonynyal ugyanezen a helyen, a Canale Grande északi oldalán Amit befalazA’a * A kikötő kezdetben két részből állott: a külső és a belső kikötőből. A „Porto déllé navoi” elnevezésű külső kikötő szolgált nagyobb hajók fogadására ; térbelileg a mai „Sacchetta” nevű kikötőrésznek felel meg. A tenger felől móló védte. Ezt később megnagyobbították, megerősítették, s ekkor a 'Terézia-móló nevet nyerte. A belső kikötő mindössze 90 méter hosszúságú és 40 méter szélességű volt, a kisebb hajók befogadására szolgált, és a helytartósági épület, illetőleg az Österreichischer Lloyd székháza közötti részen terült el. A kikötő bővítését VI. Károly császár (azonos III. Károly magyar királlyal) már tervbe vette. Ő rendelte el az erre vonatkozó tervek elkészítését; a kivitelezés azonban utódjára, Mária Teréziára maradt. Ez időben (1749) fejezték be a kiviteli terveket, majd 1751-ben kezdetét vette a kikötő bővítése. Elsőnek a Terézia-móló épült meg, majd ezt követte a S. Carlo-móló megépítése. Ezek az építmények ma is eredeti alakjukban használatosak. 1765-ben a Lazarett-bassin helyreállítása következett. Ez a medence a Molo I és a Molo 0 között van és azóta ismét teljesen feltöltődött, ami — egyéb jelenségekkel együtt — arra utal, hogy bár számottevő patak vagy folyó nem szállít hordalékot a kikötő medencéjébe, az esővizek szállította hordalék is elegendő tömegű ahhoz, hogy a tengeröböl alakját érezhető módon megváltoztassa. Lehetséges, hogy ez a változás parányi módon a középteng erszint alakulásában is érezteti hatását. A Canale Grande kibővítésére 1754-ben került sor. Ugyanakkor a kikötőt lezáró oszlopokkal (eölöpsorral) látták el, majd az élénk építkezési időszakra hosszabb nyugalmi állapot következett. A kikötő fejlesztése a XIX. század elején folytatódott. Ez időben a ma is meglevők közül több jelentős móló épült fel, így többek közt a Molo Giuseppino és a Molo Sartorio is. Ugyanerre az időre esik a Molo Klutsch és a Molo del Salo építése is. Mindkettő a Canale grandétól északra volt, s később mindkettőt eltemette az új kikötőt feltöltő hordalék. Ezután ismét majdnem félévszázados pangás következett a kikötő építésében, majd 1857-ben a Bécs és Trieszt közötti vasútvonal elkészülte után, a rohamosan növekvő tengeri forgalom mind sürgetőbben követelte a kikötőhelyek szaporítását. Ennek megfelelően a meglevő mólókat általában megnagyobbították. A Klutsch-, a del Sale-, a S. Carlo és Giuseppino mólók testét 1857—1859-ben lényegesen meghosszabbították és vaskosabbra is vették, a Klutsch- és a Ids Sanitats-móló között pedig a partfalazatot 1859—1862-ben helyreállították [104], 444 I
