Bendefy László: Szintezési munkálatok Magyarországon 1820–1920 (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958)
2. Szintezési munkálatok a Duna mentén
\ A szintezésről Kétféle szintezést kell megkülönböztetnünk. A szintezési fővonalakon két személy haladt pontról pontra végig, s a második hitelesítette mérésével az első szintezési eredményét. A másodrendű vonalakat csak egyszeresen szintezték. Mip d a fő-, mind a másodrendű vonalakon a vonalvezetést a helyi körülményeknek megfelelően végezték, és az irányzások általában 80 öl távolságra történtek. A fővonalak szintezésére, mivel teljességgel ezeken nyugodott a víz- színesés-meghatározások szabatossága, valamint a szintezések alább elmondandó ellenőrzése, a lehető legnagyobb gondot fordították, és nem kíméltek semmi fáradságot sem. A fővonalak szintezésénél a gyakorta fellépő, különböző mértékű sugártörés miatt, jelentős különbségek adódtak különösen amiatt, hogy az ellenőrző mérnök nem ugyanazon a napon szintezte azokat a pontokat, mint az előtte haladó észlelő. Minden pontot legalább háromszor megirányoztak, és a három leolvasásnak a közepét képezvén, azt fogadták el, feltéve, hogy az eredmények eléggé összevágtak. Ha nem, a lécleolvasásokat többször is megismételték. Az ellenőrzés nem a kötőpontok magasságkülönbségének összehasonlításával, hanem úgy történt, hogy mindegyik észlelő kiszámította az egyes kötő- és szakaszvégpontokra vonatkozó valóságos magasságot, és ezeknek az értékeknek 1% vonáson (3,30 mm) belül egyezniük kellett. Közben figyelték a különbségek előjelének alakulását is. Többször is megesett, hogy az eltérések vagy csak pozitív, vagy csak negatív előjelűek voltak. Ilyenkor a szomszédos főfixpontok között, vagyis 2000—2500 öl távolságra, nemegyszer egy földrajzi mérföldnyire (mert általában ilyen távolságban szoktak lenni egymástól a főfixpontok), a két lejtmérés között nagyobb eltérés mutatkozott. Természetesen, meg kellett ismételniük az egész szakasz szintezését, mert két főfixpont között legfeljebb 3—6 vonás eltérést engedtek meg. A szintezési fővonalat a Dunának mindig azon az oldalán vezették, a part közelében, ahol kevesebb volt az erdőség, és ahol kényelmesebben tudták a partról a vizszínt megközelíteni. Továbbá az is fontos szempont volt, melyik parton vannak a fixpontok létesítésére alkalmas maradandóbb épületek jobb elosztásban. Ellenőrzés kedvéért a folyam másik partján másodrendű lejtmérési vonalat vezettek, de ezt Petronelltől Péterváradig minden egyes közbeiktatott vízmércénél a túlparti fővonallal összeszintezték. A szintezési vonalaknak egyik partról a másikra való átvitele a Dunánál a munkát igen nagy nehézségekkel tetézte. Ugyanis nem ritkán 300—350 öl szélességű folyón kellett át szintezniük, s ekkor „a napsugárnak a víztükörről való reflexiója” miatt a mérés tengernyi nehézséggel járt. Mégis szükség volt arra, hogy helyenként átkössenek a túlsó partra, mert így egyrészt az átkötések helyén a másodrendű vonal számára szintezési fixpontokat létesíthettek, másrészt azért is, mivel ezáltal értékes ellenőrzéshez jutottak. Az átszintezések közelében — természetesen — maradandó épületeket kerestek ki, hogy az átveti tett szintet azok elemeihez (lépcsők, küszöbök, oszloptalpak stb.) rögzíthessék. 12* 179
