Bendefy László – V. Nagy Imre: A Balaton évszázados partvonalváltozásai (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1969)

IV. A Balaton évszázados feliszapolódásának vizsgálata

meghatározásában elérhető pontosság kisebb az e korbani mélységmérések valószínű hibájánál. Emiatt Mikoviny adatával — korrekció szempontjából — fölösleges foglalkoznunk.

3. Zbella Ignác medermélység mérése

Zbella Ignác 1856. évi mederszelvényfelvételei (4.3a —b ábra) a korai balatoni medernyilvántartási munkálatok legértékesebb eredményei közé tartoznak. Minden régibb és újabb keletű mélységmérés során a napi vízálláshoz viszonyították a mélységi adatokat. Zbella azonban a jégpáncél hátán végezte szelvényezését. Míg az újabb keletű medernyilvántartási munkálatok alkalmával a napi vízállást több-kevesebb megbízhatósággal redukálni tudták egy alapul elfogadott szintre (esetünkben a balatoni vízmércéknek egységes 104,10 m A. f.-i nullaszintjére), addig 1870 előtt ilyesféle eljárásra még csak nem is gondolhattak. Nyilvánvaló, hogy a sima jégfelülethez viszonyított mélységmérési adatok szolgáltatják a lehető legmegbízhatóbb eredményeket.

Hasonlóképpen jártak el Vásárhelyi mérnökei az 1838. évi nagy pest-budai árvíz alkalmával a csepeli jégdugó felvételekor; de ismeretes hasonló felvételi mód az 1831. évi csepeli jégdugóval kapcsolatban is.

Nagy terjedelmű mélységmérést jégpáncél hátáról, mai ismereteink szerint elsőnek Carl Godinger hajtott végre a Fertő tavon és a vele összefüggő Hanságon. Munkálatait 1835. nov. 1-én kezdte meg a pomogyi (Pamhagen) csatorna torkolatánál [13].

Zbella saját munkájának értékét nagyban növeli, hogy szelvényeit magasságiig meglevő épületek (pl. az akali graná- rium) küszöbéhez rögzíti. Ezeknek a szintje tehát mai „országos” (azaz nadapi = adriai) rendszerben meghatározható.

Zbella maximálisan 5 méteres mélységet mért. Abban az időben, de még ma is, 6 — 7 méteres mélységmérő rudakat (például a Dunán és a Tiszán)

használunk. Kétségtelen, hogy a szonda- rudak használata a sík jégfelületen kényelmesebb volt, és sokkal megbízhatóbb, pontosabb eredményeket szolgáltatott, mint csónakról vagy motorcsónakról bevetve. Egyelőre nincs rá magyarázat, hogy miért tünteti fel a siófoki szelvény a medencefeneket borító iszapot is és miért nem látjuk ugyanazt a másikon is. Bizonyosra vehető azonban, hogy az Őszöd és Akaii közötti szelvényben a fenékiszap vastagsági és tömöttségi viszonyai a siófoki szelvényben tapasztaltakhoz hasonlóak voltak.

4. A Vízrajzi Intézet 1894 95. évi

felvétele

A Vízrajzi Intézet 1894—95. évi felvételének (4.4 ábra) alapjául már a bécsi Katonai Földrajzi Intézet szabatos szintezési hálózatának Balaton déli-parti vonala, valamint az ehhez csatlakozó vízrajzi szintezési vonal alappontjai szolgáltak [2].

A megelőző munkálatok közé kell sorolnunk a Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottsága által folytatott lim- nográfiai megfigyeléseket. 1891-ben ugyanis id. Lóczy Lajos kezdeményezésére Keszthelyen és Kenésén önműködő limnográfokat állítottak fel. Bármennyire kezdetlegesek voltak is ezek a készülékek, valamint a mérés külső körülményei, az a néhány éves adatsor, amelyet ezek szolgáltattak, néhány igen lényeges limnológiai jelenség megismerését tette lehetővé.

Az 1894—95. évi mélységmérés végrehajtását is Lóczy Lajos, illetve a Magyar Földrajzi Társaság szorgalmazására rendelte el a Földmívelésügyi Minisztérium. A munkálatok 1891-ben kezdődtek: a limnográfok felszerelésével egyidőben azért, hogy azok talpsíkjait összeszintezhessék.

A minisztérium Vízrajzi Osztálya e célból a Balaton körül 35 fő- és 7 másodrendű alappontot tartalmazó szintezési hálózatot fejlesztett ki, majd 1892-ben és 1893-ban magát a szintezést is végrehajtotta. Ennek részletes leírását itt

mellőzöm, mert a munkálat kritikai elemzésével nemrég részletesen foglalkoztam [2] Mindössze annyit említhetünk meg, hogy a tó ÉK-i végén levő 135. sz. vasúti őrházba falazott furatos falitáblától két irányban kiindulva, a két mérőcsoport mindig egymásnak szembe haladva dolgozott, majd a fenékpusztai vámházon levő katonai furatos táblánál találkozott ismét össze. A záróhiba 2 mm volt. Ez olyan kis érték, hogy csak az összetalálkozás két csatlakozó szakaszában oszlatták el.

Ezzel a szintezéssel határozták meg az 1863-ban létesített siófoki vízmérce nulla-pontjának tszf magasságát (104,06 m A. f.) és ezt a szintet tekintették a Balaton vízrajzi alapsíkjának. A 135. sz. őrház és „Nadap” országos szintezési főalappont tszf magasságát egyaránt a régi (1878 — 1890 között végrehajtott) bécsi katonai szintezés alkalmával nyerte. A későbbi országos szabatos szintezések kiinduló pontjául szintén ,,Na- dap”-ot választották, változatlan tszf magassággal. Ennek ellenére a Balaton menti vonalak szintezési alappontjainak magassága a déli parton maximálisan 3 cm, az északin maximálisan 7 cm eltérést mutat. A különbségek főként a régi katonai szintezés refrakció-hibáiból és a szintezőlécek naponkénti kompará- lásának elmulasztásából eredő hibából származnak.

Következésképpen: ha ugyanazt a

meghatározást alkalmazzuk is az 1890- es évek vízrajzi szintezéseinek alapsíkjára vonatkozóan a Balatonon (vagy bárhol máshol), mint napjainkban, a régi vízrajzi „országos” szint (= alapsík) nem azonos a maival. Néhány centimétertől több deciméterig terjedő, helyenként változó különbségek lehetnek.

Az 1894—95. évi mederfelvétel során a mélységmérési adatokat az akkor érvényes kezelési szabályzatban megállapított 104,52 m (V. O.) közepes vízszintre kellett vonatkoztatni. Ezért a mérési helyek térségében naponta egy vagy két helyen megmérték a vízszint tszf magasságát.

Magát a mederfelvételt 155 part menti keresztszelvény, valamint az eze183