Árvízvédelem, folyó- és tószabályozás, víziutak Magyarországon (OVH, Budapest, 1978)
A) Árvízvédelem - II. Magyarország árvízvédelmi rendszere
tartozó területet, a töltés bekötőrészéből 2,6 km szakaszt vágott le, a Baja városi öblözetet és védvonalát. Az első világháborút követő években a Dunavölgyi Lecsapoló Társulat Bajánál a MÁV-töltés felett nyíltan betorkolló főcsatorna 22 km-es torkolati szakaszának jobb partján, a Duna-balparti töltésből kiindulva ahhoz hasonló méretű töltést épített a csatornába duzzasztott árvizek védelmére. A 40-es években a DVCS torkolatát 8 m nyílású billenőtáblás „árvízkapu- val” zárták le. Egyébként a sárközi védelmi rendszerben az időközi töltésmagasításoktól és erősítésektől eltekintve változás nem volt. A Dunapataj alatti töltések kiépítése azonban csak részben oldotta meg a terület ármentesítését. A felette levő szakaszon Soltig és Dunaegyháza felett Kiskunlacházáig csak az 1850-es években épített összefüggéstelen kezdetleges gátak és a Solt—Dunaegyháza közötti magaslatok védték az ártér északi és azzal csaknem azonos területű déli részét. A felső rész töltéseit a korábban épített töltések részbeni felhasználásával Dömsöd—Dunaegyháza és Solt—Ordas között építették ki a 70-es évek második felében. Ezek a töltések igen változatos méretekkel épültek, koronaszélességük 4—5 m, ahol útnak is használták 6—7,5 m, vízfelőli rézsűje 1 : 1,5—1 : 2, mentett oldali rézsűje 1 : 1-es, magassági biztonsága az 1876-os árvízszinthez 0, egyes szakaszokon 0,5 m volt. Az ekkor épült töltésekből 53 km-t vett át a 80-as években alakult Dömsöd—Pataji Duna-védgát Társulat és fejlesztette tovább. Északi szárnyát a Soroksári Duna-ág mentén Kiskunlacházáig meghosszabbította, majd az 1891-es árvízkatasztrófa után töltéseit magasította és erősítette az 1876—1891-es kombinált árvízszinthez 1 m-es magassági biztonságot épített ki 4 m-es, ahol út vezetett a töltésen 6 m-es koronaszélességgel, 1 : 3—1 : 2-es rézsűkkel, NV alatt 1 m-re 3 m-es koroná- jú padkával. A Tassi-zsilip és erőmű, majd az 1940-es években a tassi és makádi bekötőtöltések megépítésével — mint azt már korábban is említettük — Budapest—Baja között egy folyamatos Duna-balparti védvonal alakult ki, a Kiskunlacháza—Tass közötti töltésszakasz alvótöltéssé vált. A Tass—Dunaegyháza közötti töltést az 50—60-as években előbb az 1941, majd az 1956- os árvízszint figyelembevételével 1 m-es magassági biztonságúra magasították és erősítették, a korábbi töltésszakadások kopolyáit feltöltötték, Du- navecse déli részén, a néhány km-es hiányzó részt is kiépítették. A Dunaegyháza alatti, illetőleg Solt—Baja közötti töltés Ordas alatti szakaszán, ahol a korona csaknem végig az 1956-os számított árvízszint alatt helyezkedett el, a koronát az árvízszintig magasították, a töltést víz felől, majd a mentett oldalon is erősítették, a korábbi töltésszakadások kopolyáit feltöltötték. A védművek és a baja—bátaszéki MÁV-vonal megépítése után, a bu- dapest-—bajai öblözet területe 2237,1 m2, ebből ártér 1455 km2, ártéri sziget 782,1 km2. A Baja városi öblözet ármentesített területe 2,2 km2. Eltekintve a már fentebb felsoroltaktól, a töltések kiépítése előtti és utáni jelentősebb árvízi elöntések az alábbiak szerint alakultak. Az 1862-es árvíz a Dunapataj alatti (sárközi) részeken 620 km2 területet öntött el. A Dunapataj feletti elöntésekről nincs adat, de valószínű, hogy az elöntés ott 88
