Árpási Zoltán: Mosonyi Emil a vízépítés professzora (Kossuth Kiadó, Budapest, 2006)

Második beszélgetés

mert - akkor már egészen a háború végén jártunk tudomást szereztünk arról, hogy az oroszok délen átkeltek a Dunán és már a Dunántúlon vannak. Jolánkai Gyulával kifejtettük, hogy nem szabad a hidakat felrobbantani, semmi értelme nem lenne.- Nem hiszem, hogy az ötlettel tetszést arattak a Gestapo embereinél...- A vita hevében úgy léptek fel velünk szemben, hogy attól féltünk, letartóztatnak, esetleg főbe lőnek bennünket, ezért abbahagytuk a vitát és elpárologtunk.- Aztán a németek fel is robbantották a hidakat.- Máig nem értem, hogy az 1990-ben megválasztott első szabad magyar kormány miért nem kérte a németeket, hogy utólag fizessék meg a budapesti Duna-hidak újjáépítésének a költségét, hiszen számos más országnak - Hollandiának, Izraelnek, másoknak - fizetett az okozott háborús károkért. Felfogásom szerint, ha a hidak háborús cselekmények közepette mentek volna tönkre, akkor nem lenne jogunk kártérítésre, mert a nácik szövetségesei voltunk, sajnos túl hosszú ideig. De ez nem háborús következmény volt, hanem durva bosszú.- Mennyire volt indokolt a csoport létrehozása, vagyis mennyire lehetett tartani attól, hogy a felrobbantott hidak miatt árvíz keletkezik?- A levegőbe röpített hidak nem okoztak árvizet. Néhány évvel később viszont súlyos, jeges árvíz pusztított a Dunán. Serf Egyed- del - aki akkor az Országos Vízgazdálkodási Hivatal, az OVH elnökének, Bartos Istvánnak a helyettese volt - álltunk Budapesttől délre a töltéseken, és izgatottan néztük a fejleményeket. A vészhelyzet láttán Serf az OVH elnökének közvetítésével kérte a honvédséget, hogy bombázzák szét a jeget. Később jót mosolyogtunk azon, hogy a beavatkozás nem sokat segített, mert a bombázás ütötte lyukak a jégen ismét befagytak. Ennek láttán cinikusan megállapítottuk: a bombázással ugyan a Duna jegét nem törték össze, de a környéken kiverték az összes ablakot. Szerencsére a

59