Alföldi László - Kapolyi László (szerk.): Bányászati karsztvízszint-süllyesztés a Dunántúli-középhegységben (MTA, Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2007)
2. Alföldi László: A Dunántúli-középhegység földtani körülményei
arra, hogy a középsőkréta intenzív bauxitosodási folyamatában a nedves és meleg klímaviszonyok mellett, a légkör nagy oxigéntartalma és az üvegházhatást létrehozó, vulkáni kitörésekből származó nagy széndioxid tartalom is szerepet játszott. Az azt követő általános hőmérsékletcsökkenés és az oxigén valamint a széndioxid tartalom csökkenése a felsőkrétában, az eocén és oligocén időszakban a bauxit formációk képződésének csökkenéséhez vezetett az egész földtekén. A légkör nagy széndioxid tartalma következtében a csapadékvíz és a talaj, végső soron a leszivárgó víz széndioxid tartalma a mostaninál lényegesen nagyobb lehetett, ez eleve nagyobb karbonát-oldóképességet jelentett, ami a csapadékos klímaviszonyok mellett a terület földtörténetének legintenzívebb karsztosodási időszakát hozta létre. A légköri és felszín alatti széndioxid forgalomról nincs elégséges információnk. A szénhidrogén kutatás eredményei azonban azt mutatják, hogy a neogén vulkanizmushoz széndioxid felhalmozódások járulnak (Budafa, Inke, Iharosberény, Vész, Herenye) (Bardócz B. 1973). Az intenzívvé váló alpi mozgások időszaka a paleogén kezdetekor egy blokkosodott, lepusztult tönkfelszínt talált, amikor is a mai morfológiai egység a kompressziós igénybevétel hatására preformálódott, az egykori blokkoknak megfelelően emelkedésnek indult. Az emelkedő blokkok közötti térségek, a hegyközi medencék, a morfológiai változás következtében előbb karsztlápokká, majd a fokozatosan előretörő tenger lagúnáivá váltak, végül is tenger alá kerültek. A térszíni különbségek viszonylag gyors kiemelkedését jól jellemzik a helyenként 100 méter vastagságot is meghaladó hegylábi dolomittörmelék lerakódások. Valószínű, hogy a karsztosodás az eocén szénképződés idején sem szünetelt, hanem csökkenő mértékben folyt, a mezozóos karsztjáratok, áramlási övezetek tovább tágultak. Ez is magyarázata annak, hogy az eocén szénmedencékben az évmilliókkal ezelőtt elfedett triász karbonátos alap- hegység vízvezető képessége eléri, vagy meghaladja azoknak a térségekét, amelyek a kréta vége óta mind a mai napig felszínen vannak. A krétabeli hegységképződések mozgása során szárazulatként, őshegységként kiformálódott mezozóos tönkfelszín peremein és abba benyúló öblözeteiben a paleogén szárazföldi, majd transzgredáló partközeli képződményekkel újul meg az üledékképződés. Elterjedését és kiterjedését a már megelőzően kialakult térszín határozza meg és a tenger öblökbe, kisebb-na- gyobb medencékbe hatol be. A térszín alakulásához igazodó édesvízi mocsarakban, karsztlápokban, laguna-mocsarakban a tengertől való távolság függvényében szenes-agyag, szén, édesvízi mészkő vagy éppen csökkent sósvizű üledékek képződtek. A Dunántúli-középhegység területén három eocén kori transzgresszió (tenger előrenyomulás) ismerhető fel (Báldiné 2003). Az első tengerelöntés üledékei a DNy-i Bakony területén a középsőeocén legelejéről ismertek. A tengerelöntés második hulláma, a teljes középhegység területén jelentős üledék fel- halmozódást okozott az EK-i Bakony és az EK-i Dunántúl területén, ami jelentős kőszénképződéshez vezetett. Az eocén végén a Dunántúliközéphegység területének nagyobb részéről visszahúzódott a tenger és erős lepusztulás kezdődött. Az eocén képződmények megjelenése szorosan kapcsolódik az együttmozgó Pelso- és Bükki-Terrénumhoz. Azon belül pedig az őshegység gerincvonala szárazulat maradt. Az eocén-medencék környezetében általában a lepusztulási időszak hosszú volt és az üledékképződés csak a felsőoligocénben kezdődött, ami az újraébredő blokkosodás által megemelt helyzetű eocén széntelepek teljes lepusztulásához is vezetett, különösen Dorog és Tatabánya térségében. Az eocén végi és az oligocén eleji lepusztulást oligocén-denudáció néven szokás összefoglalni. Vadász E. (1960) hívta fel a figyelmet arra, hogy amíg az eocénben az édesvízi mészkőképződés jelentős, elterjedt, addig az oligocénben a mészkőképződés szinte teljesen hiányzik. Szerinte a mészkő kimaradása az oligocén tenger hidegebb vizével és általános éghajlatváltozással függ össze. Az eocén mészkövek jó vízvezetők és az esetek többségében a mezozóos tározókkal tektonikai mozgások következtében hidrodinamikus kapcsolatba kerültek. Ezzel szemben az oligocén víztartó homokok az esetek többségében nagy nátriumklorid tartalmú fo- szilis vizeket tartalmaznak és a karsztrendszertől elkülönülnek. Az oligocén végén újabb regresszió következett be, nem egyszerre és az EK-i egység egyes területein csak feltöltődéses üledékfolytonossággal alakult. Az eocéntől kezdődően az üledékképződés határai (partszegélyek) rekonstruálhatók. Az oligocén üledékek már a medenceüledékek felé is mutatnak kapcsolódást, a miocéntől kezdve pedig az üledékképződés messze túlterjed a terrénum határain, ami minden bizonnyal arra utal, hogy a terrénum horizontális elmozdulása befejeződött, így az azt követő tektonikai igénybevétel önálló lemeztektonikai mozgásokkal nemigen hozható kapcsolatba. 56
