Alföldi László - Kapolyi László (szerk.): Bányászati karsztvízszint-süllyesztés a Dunántúli-középhegységben (MTA, Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2007)
1. Alföldi László: Szén- és bauxit-készletek a karsztvízszint alatt
pontossággal +132,54 m-ben határozta meg, és a karsztvízveszéllyel kapcsolatosan rendkívül fontos, később hosszú ideig figyelmen kívül hagyott megállapítást tett, amely szerint „A dolomit réteg mállott, omló felső része a szivárgást gátolja, de vízbetörés esetén kimosódik." (Még ugyanebben az évben benyújtották a Csordakút, Mány felderítő és a Bicske, Zsámbék, Héreg-Tarján kutatási tervet.) Az OAB szénszekciója 1962. decemberi ülésén elfogadta a jelentés azon megállapítását, hogy időszerű a tatabányai medence K felé a Nagyegyháza-Csordakúti medence irányába való részletes megkutatása, de felhívta a figyelmet arra, hogy adatokat kell szerezni a triász karsztosodásáról, ezért 7 db hidrogeológiai főcélú fúrás mélyítését írta elő. A térség vízveszélyessége a dorogi bányászat kezdetei óta közismert volt, a tatabányai vízbetörések is sok gondot okoztak a szénbányászatnak. Amióta pedig Szádeczky-Kardoss E. (1948) az egész Dunántúli-középhegységre vonatkozóan bizonyítottnak látta az egységes összefüggő karsztrendszer létét, nem lehetett kétséges, hogy a 400-500 m mélységben megfúrt széntelepek 30-40 atmoszférás karsztvíz veszélyeztetése a széntermelés és a gazdaságosság kulcskérdésévé válhat. A részletes kutatásról szóló kutatási zárójelentés (Némedi V.Z. 1966) 75,5 millió tonna földtani készletet mutatott ki. Az 1966-ig lemélyített 86 db kutatófúrás, az OAB ajánlásai ellenére sem vizsgálta meg kellőképpen a karsztosodás mértékét, a fúrások nem hatoltak az alapegységbe, hanem csak a „porózus, porló" övét érintették. A jelentés írója ismét jelzi: „a triász felszínét borító porló törmelékes dolomit pontosan meg nem határozható vastagságban áthalmozott", ezt az összletet félreértések elkerülése végett az alsóeocénbe sorolták és két fúrásban „szokatlanul vastagnak" írták le. A nagyegyházai szénkutatás 1965-ben befejeződött, a csordakúti is lezárult 1968-ban és ugyanezen évben befejeződött a mányi előzetes kutatás. Ezt követően nyújtották be az 1971. évi nagyegyházai hidrogeológiai kutatási tervet, 1974-ben Gerber P. javaslatot tett a Nagyegyháza-Csordakút-Mány kutatási területek további hidrogeológiai kutatására. 1976-ban készül el a nagyegyházai szén-, bau- xit- és vízföldtani kutatások három kötetes értékelése. Ebből mutatjuk be a terület földtani térképét (6. dokumentum). Az OAB a zárójelentés hidrogeológiai fejezetét nem tartotta elfogadhatónak, mivel közvetlenül a medencében mélyült 82 kutatófúrás közül csak kettőben volt érdemleges karsztvízészlelés, ezért a vízföldtani adatok tisztázására további vizsgálatokat írt elő. Nagyegyházai medence kiegészítő hidrogeológiai kutatási tervét 1971. szeptemberében nyújtották be. Ugyanezen évben Pohl K. a kutatási terv vitájához készített szakvéleményében a tervezett két hidrogeológiai fúrást nem tartotta elégségesnek, mert aktív-vízvédelmet tartott szükségesnek. Az iszapöblítéses-fúrást sem vélte alkalmazható- nak, és javasolta két nagyátmérőjű termelőkút fúrását egyenként 4-4 db megfigyelő fúrással (nem valósult meg). Egy rendelkezésemre álló dokumentumban Zámbó J. (valószínűleg 1970) tanulmány összefoglalójában írja: „A Nagyegyháza-mányi" terület szénvagyona a jelenlegi adatok szerint, tehát passzív preventív vízvédelmi módszerrel, teljesen biztonságosan csak a teljes vagyon 12%-ának művelésére gondolhatunk. „Az ásványvagyon felszabadításában a művelés biztonságossá tételére az aktív vízvédelmi rendszer jöhet szóba." Később megjegyzi, hogy „a nagyegyházi alsó telep, és különösen a mányi felsőtelepnél a várható víznyomás értéke rendkívül nagy, tehát teljes vízszintsüllyesztésre (száraz művelés) jelenleg nem is gondolhatunk." Végül javasolja, hogy az aktív vízvédelem műszaki és gazdasági lehetőségei feltételeinek részleges vizsgálata kell, hogy legyen a kutatás következő lépése. A két hazai előrejelzés túlságosan pesszimistának tűnt, ezért a javasolt vonatkozó vizsgálatok háttérbe szorultak és a minél részletesebb hidrogeológiai kutatások kerültek előtérbe. A Dunántúli-középhegység kartszvíz- háztartása az 1940-es évek végéig a dorogi és a tatabányai ismétlődő vízbetörések ellenére egyensúlyban maradt. 1945-ben a bányászati vízemelés évi átlaga alig 35 m3/perc volt. Az ezt követő időszakban a rohamosan növekvő széntermelés és a gyorsan fejlődő ba- uxittermelés együttes hatására 1950-ben 71 m3/ perc, 1955-ben 146 m3/perc, 1965-ben pedig már 388,5 m3/perc bányászati vízemelés történt. A vízveszély a kutatások, értékelések központi kérdésévé vált, mert a még nagyon optimista becslések szerint is a széntermelés csak sohasem látott mértékű vízemeléssel volt megvalósítható. A vízkérdésben fordulatot jelentett a Bányászati Tervező Intézet (BATI) által készített beruházási programhoz adott újabb OAB álláskiegészítő vizsgáig L. sz AU W ) 17 v ws'é'u y
