Ágoston István: A nemzet inzsellérei. Vízmérnökök élete és munkássága XVIII–XX. sz. (Alsó-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság, Szeged, 2001)

Malina Gyula

a hajó- és vasútállomásokkal szoros összefüggésben képzelte el, és ezek finanszírozását a közmunkák helyett egy „útfenntartó alap" létesítésével javasolta megoldani.

Az 1888-as tavaszi, rendkívüli Tisza-völgyi árvíz idején betöltött szerepére az árvíz 50. évfordulóján megjelenő, 1938. március 13-iki Békési Hírlap világított rá.

„A Kormány, amelynek ebben az időben volt tagja Baross Gábor, a híres »vasminiszter«, az árvíz idejére Maiina Gyula műszaki tanácsos személyében teljhatalmú kormánybiztost nevezett ki, aki ritka eréllyel, páratlan tapintattal irányította a védekezés éjjel-nappal folyó munkálatait."

Ez az árvíz a Kettős-Körös bal partján, Békéstől délkeletre, a „Maró"-nak nevezett részen volt a legveszélyesebb, amikor az ár elöntött közel 18 000 hold (10-11 km2) termőföldet, és a víz nemcsak Békés városát veszélyeztette, hanem mint a hírből kiderül: „a békési árvíz bizony ellátogatott Csaba alá is, ahol azt emberfeletti erővel tudták csak a ún. ligeti szőlőknél hevenyészett gátakkal felfogni."

1889-ben, a Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönyében jelenik meg tanulmánya: „Néhány szó a töltéseknek árvizek elleni védelméről" címmel, ahol az 1888-as árvíz tapasztalatairól ad számot.

E munkájában ismerteti az előző évben alkalmazott hullámverés elleni védelmi módszereket és a már megépült burkolatoknál szerzett tapasztalatokat a különböző társulatok területén.

Felhívja a figyelmet arra, hogy „valamennyi hullámvéd között a legolcsóbb és legegyszerűbb, de a legjobb is a füzes ... Elég széles és sűrű füzes,... képes az Alföldön uralgó legnagyobb szélvihar által fölvert... hullámokat megtörni." Ezért azután szorgalmazza a megfelelő füzesek telepítését és fenntartását.

Maiina utazásai során eljut Afrikába is, ahol annyira magával ragadja a mór építészet stílusa, hogy azt saját igényére alakítva, ikerházat épít a Felsőtorontáli Ármentesítő Társulattól vásárolt telken (ma Felső Kikötősor 2.). Az épület pincéjébe kádakat telepít, hogy kísérleteihez egyfajta „áramlástani laboratórium"-ot rendezhessen be. Az eredetileg lapos tetős épület később manzárdtetőt kapott, ma is ebben az állapotában találjuk. (Az ikerház másik felét egyik gyermeke lakta.)

A kísérletek ügye azonban nemcsak az otthonába fészkelte be magát. A gyakorlati megvalósítás érdekében, a társulat telephelyén Maiina egy 6x4 méteres medencét is készíttetett, de ezt már a két végén 1:3, illetve 1:2 hajlású rézsűvel, valamint függőleges oldalfalakkal. A hullámverést a medencén keresztbe tett munkapadon ülő munkások (6 fő) 25 cm széles és 28 cm hosszú vaslapátok ütemes mozgatásával idézte elő, s azt vizsgálták, hány hullám teszi tönkre a homokos ágyazatba fektetett, ékelt terméskő burkolatot. Kísérleteket folytattak még rőzseláppal, árvízvédelmi paplannal, horganylemezzel, ponyvazsákkal, pallóverésekkel is.

Az itt nyert tapasztalatokat később a gyakorlatban hasznosította, miután rendszeresen vizsgálta a különféle hullámvédelmet biztosító anyagok hatékonyságát.

Ilyen védőeszközök lettek tehát a szalmával bélelt „javított rőzseláp" (rőzsekévékkel és szalmával vegyesen alkalmazott hullámverés elleni védőmű), a „műkatré" (a katré kifejezéssel Szeged környékén azt a víz által hozott uszadékot, gallyat, rőzsét s egyéb szálas anyagot jelölték, melyet a természet „ajándékaként" az árvízvédekezésnél, s a rézsűk hullámverés elleni védelménél felhasználtak), és a rőzsepaplan (ez rozséból kötött, hálósán rőzse- kolbásszal megerősített, karókkal rögzített hullámverés elleni védőmű volt, amelyet a vízállásnak megfelelően lehetett mozgatni) is. Ezek használatára részletes utasítást adott ki.

A védelmi célokra felhalmozott rőzseanyag azonban jelentős összegbe került, s ha több éven át nem volt árvíz, jelentős veszteséggel kellett számolni.