Víztükör, 2001 (12. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 5. szám
KÖNYVISMERTETÉS DÓKA KLÁRA: A vízügyi szolgálat szervezete és tevékenysége 1919-1985. A Pro Aqua Alapítvány gondozásában a fenti címmel látott napvilágot a Vízügyi Levéltár egykori vezetőjének, Dóka Klárának legújabb munkája. Az állami vízügyi szolgálatról írott mű nem önmagában áll a szerző szervezet-történeti kutatásai sorában, hiszen a mostani kötetet a közel másfél évtizede megjelent „A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében 1772—1918” című monográfia szerves folytatásának lehet tekinteni. A magyar vízügyi szolgálat története az első világháború után gyökeres fordulatot vett. Jóllehet a vízgyűjtő területeknek az utódállamokhoz csatolása óhatatlanul a „vízrezsim” alapvető változását jelentette, nem csupán a vesztes háború területi következményei teremtettek új helyzetet hazánk vízgazdálkodási politikájában. A 20. század első évtizedére lényegében befejeződött a nagyobb hazai folyók árvízi szabályozása, s az árvíz- és belvízvédekezés kötelező gondja mellett a vízügyi stratégia új céljai közé a vízhasznosítás, a mezőgazdasági területek belvízrendezése, ill. öntözése került. Erre a váltásra akkor is szükség lett volna, ha az első világháború nem tör ki, és nem végződik oly gyászos eredménnyel Magyarország számára. A vízügyi szolgálat a két világháború közötti időszakban mindvégig a Földművelésügyi Minisztérium szervezetén belül működött, s ez meg is határozta tevékenységének legfőbb irányait. Ebben persze működött a kontinuitás is, hiszen már az 1890-es évektől a mezőgazdaságért felelős tárca felügyelte a hazai vízimunkákat. Az ország gazdasági helyzetétől függően azonban gyakran változott a vízügyi szolgálat belső szervezete. Hol külön szervezettel rendelkező hivatalként, hol pedig minisztériumi főosztály(ok)ként látták el a folyammérnöki és kultúrmérnöki munkák országos irányítását. A hazai mezőgazdaság átfogó állapotáról a könyv pontos statisztikái adnak képet, érzékeltetve a mérnöki hivatalok tevékenységének főbb irányait. Az új határok között az alföldi országrész gazdaságilag felértékelődött. Vízi gondjai, azaz a terület egyes részeinek túlzott vízbősége, ill. permanens vízhiánya a politikai tényezőket is tettekre sarkallták. Az öntözésügyi törvény, ill. az Országos Ontözésügyi Hivatal 1937. évi felállítása egy nagyszabású gazdaságfejlesztő program műszaki alapjai megteremtéseként értékelhetők. Az már más lapra tartozik, hogy ennek a békés programnak a háború vetett véget, egészen más irányba terelve az országépítő energiákat. Dóka Klára mindennek kapcsán részletesen foglalkozik a hivatali struktúra területi szervezeteivel, a vízrajzi szolgálat szervezeti fejlődésével és a nemzetközi kapcsolatok kiépülésének intézményi kereteivel. A második világháborút követő időkben számos — korábban stabilnak tekintett — intézmény megingott és ledőlt, s mindez a vízügyek kezelőit sem hagyta érintetlenül. Az állami szolgálat szakemberei nem csupán elméletben, hanem a gyakorlatban is mindig számíthattak az ármentesítő és belvízrendező társulatok személyi állományára, hiszen a vízkárok elleni védekezés első vonalában mindig a társulati erők küzdöttek. A földosztás megszüntette a nagybirtokokat, a vízitársulatok hatékony anyagi bázisait. Ettől kezdve a társulati mozgalom az állami költségvetés köldökzsinórjára került, amely zsinór 1948-ban azután a társulatok nyakára tekeredett. Az államosított szervezetek a kultúrmérnöki és folyammérnöki hivatalokkal összevonva látták el a területi vízgazdálkodási feladatokat, de számtalan ellentmondás nehezítette a vízügyi adminisztráció helyzetét. A kormányzat, nem ismerve fel az egységesen kezelt vízügyek hatékonyságát, az 1950-es évek elején - az erőforrásokat teljesen szétforgácsolva - több minisztérium között osztotta fel a vízügyi feladatokat. Az egységes vízügyi szervezet újbóli megteremtése már a Nagy Imre vezette kormány 1953. évi döntésének eredménye volt. Az azt követő évtizedekben bebizonyosodott, hogy csak a többszörös minisztériumi felügyelet alól kikerülő szervezet volt képes hatékonyan integrálni a közlekedési, mezőgazdasági, ipari stb. érdekeket. Igaz, a környezetvédelem érdekei ebben az időben nem jelentek meg a napi politikai csatározásokban, így e tekintetben az 1950-es évek komoly hiányt hagytak a következő generációra. A vízügyi tervező- és építő vállalatok kialakulása, a regionális vízellátó szervezetek létrehozása a belső erőforrásokra építő állami vízügyi szervezet képét vetítik elénk. Dóka Klára a 80-as évek közepével zárja le szervezet-történeti kutatásait, amikor a vízügyi szolgálat, az ország gazdasági ellehetetlenülésével párhuzamosan gyengült el, s került egyre inkább a politikai csatározások kereszttüzébe. A könyv erről már nem szól, talán túl közel van ez a kor, s az objektív vizsgálathoz szükséges történelmi távlat is hiányzik. Csak remélni tudjuk, hogy Dóka Klára nem hagyja abba ez irányú kutatásait, s a sorsfordító nyolcvanas-kilencvenes évek időszakában átalakuló vízügyi szolgálat szervezet-történetének leltárát is elkészíti. A könyv igen kis példányszámban jelent meg, egyszerű külsővel. Talán egyszer lesz arra is lehetőség, hogy a ma már hozzáférhetetlen első kötettel egybekötve és átdolgozva, gazdagon illusztrálva, új kiadásban lásson napvilágot ez a két értékes munka. Fejér László A könyv terjedelme: 194 oldal (7 ábrával, 24 táblázattal, 3 melléklettel, helység-, vízrajzi és személynév-mutatóval). A könyv - a Pro Aqua Alapítvány megbízásából - beszerezhető a Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjteménynél. Részletesebb felvilágosítás kapható a következő címen: 1054 Budapest, Alkotmány u. 27. Telefon: 374-0548, fax: 374-0549. 14
