Víztükör, 2001 (12. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 4. szám
HATÁRVONAL Emlékek, benyomásoka 2001. márciusi felső-tiszai VÉDEKEZÉS NAPJAIBÓL A POKOL TORNÁCA 2001.március 6. Az ukrán határtól Tarpáig: erős, magas a töltés, állja a vizet. Tarpától minden átmenet nélkül vége a biztonságnak, a szó nem csak átvitt értelmében. A víz most „avatja” az új töltést, s ostromolja a régit. Ameddig ellátni a távolba vesző, egysoros három-négy zsák magas nyúlgát. Délelőtt tíz óra. Sorozatban, fél perc alatt, 10—30 m szélességben lecsúszó rézsűszakaszok — először kidől a telefonoszlop, utána „lefolyik” a rézsű. A víz pedig csak emelkedik. Homokzsákot teszünk oda, ahol nagyon folyik át a víz: a zsákok tetejére hordott uszadékot csak akkor szedetjük le, ha oda zsák kerül, addig is tart 1-2 centimétert. A szállítás szinte lehetetlen a hígfolyós sárban: két traktor vontat egy zsákokkal megpakolt pótkocsit. A töltéslábtól 15-20 m-re megáll, onnan láncban adogatják fel az emberek a zsákokat, majd jobbra-balra hordják vállon a töltésen. Fizikailag kimerítő és idegőrlő munka. A rézsűcsúszásokból ki kell vezetni a vizet, hogy az épen maradt töltés viszonylag stabil maradjon. Szinte mindenki, aki a csúszások alján dolgozik esik-kel a folyós agyagban: csak ránk ne szakadjon az egész. Egyre szaporodnak a csúszások. Egyikből vízsugár lövell ki: az ott dolgozók eszeveszett gyorsasággal dolgoznak. Néhány pillanatig nem merek odanézni, csak lapátolom a sarat. Elmúlt negyedtizenkettő. Már több, mint hat csúszás van 200 m-en belül a látókörben, telefonon mondják : távolabb, Tivadar felé is van néhány. Talán megússzuk, a víz mintha már nem áradna annyira, de hamarosan kiderül, ez csak átmeneti állapot. Versenyt futunk az áradással. Szinte mindenhol emelni kell a nyúlgátat, legfőképpen a csúszásoknál, hogy ne kapjon vizet: külön lapátosok árkolják a koronát, vezetik el az átfolyó vizet. Az újabb csúszásokat már kisebb izgalommal vesszük tudomásul: vízelvezetés, vízkivezetés, ez a lényeg. De ez így nem mehet sokáig, a gátoldal egyes szakaszokon úgy néz ki, mintha kirobbantották volna. A pokol tornácán vagyunk... Az emberek kezdenek apadkusan viselkedni. Nagyon fáradtak. Állandóan a közeli vízmércét figyelik, de anélkül is érzékelhető: még mindig emelkedik a víz. Egy csapásra veszélyben „Átszakadt!” kiáltanak fel néhányan, s mutatnak Tivadar irányába a néhány száz méterre lévő hely felé. Megbabonázva nézzük. Jól látható: a gát oldalából vastag sugárban csillogva tör ki a víz. Délután fél kettő. Gátszakadás. A feladott szakaszról csendben jönnek kifelé a védekezők, arcokon a csatavesztés tudata. Csak a csizmák szörcsögése hallatszik a sáros töltésen. Sok az ismerős: üdvözlés, „szervusz”, kézfogás. Tovább a szakadás felé. Most már csak a folyó zúgása hallatszik. Visszanézek az egyre távolodó elvonulok után. Az üres gátszakasz csapda, itt már nem tudok visszamenni... A szakadás közelében négy ember áll - gugol, egyikük a védekezés irányítója. Látni, igen rossz lelkiállapotban van, szótlanul üdvözöl. Ösztönösen fényképezek. Mindent. A szakadás már körülbelül 10 méter széles, a víz rettenetes erővel tör át a résen. Délután két óra. Az almáskertek között a víz Tarpa felé hömpölyög. Délután három óra körül hagyjuk elTarpát. A falu olyan, mint a felbolydult méhkas. Az emberek az utcán: néhányan pakolnak, másik részük lokalizációs gátat épít homokzsákból. Rendőrségi, katasztrófavédelmi autók. Megkezdődött a kitelepítés. Néhány öreg az utcai pádon ül. Buszunk lassan halad át a falun. Csoportunkból most már mindenki érti mi is történt, de azt, hogy mi fog következni csak sejteni lehet Az elmúlt évek védekezései már megmutatták, mire is megy ki a „játék”, de ez a maga brutális valóságában más: értékek, életek, minden, egy csapásra veszélyben. Ez csak itt érthető meg. Más dolog, hogy mi ezt hogyan éljük meg. Mennyiben tragédia az, ami sok helyen a mindennapok része. S itt, ezen a fertályon, ahol a tudatban az efféle eseményeknek már-már nincs helye. Mennyire jó, ha a társadalmat az állandó veszélyérzet nyomasztja? Bár, az itt élőknek ebben sosem volt hiányuk. 6
