Víztükör, 2000 (11. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 3. szám
AZ ÁRVÉDEKEZŐ Mikoviny Sámuel 1725-ben Pozsony vármegye mérnökeként kezdte meg kenyérkereső munkáját. A vármegyének állandó gondot okoztak a „deviáns”, rakoncátlan folyók. A védekezés ellenük még gyerekcipőben járt. Mikoviny alapfeladatul a csallóközi Duna, a Vág és a Dudvág árvizeinek megfékezését kapta. Munkája során Sziszüphosz sorsában osztozott: a megépített töltéseket az árvizek minden évben menetrendszerűen átszakították. Ezek a gátak csak a kisebb áradások megfékezésére voltak elegendők, és mivel nem átfogó koncepció szerint készültek, nem is felelhettek meg a követelményeknek. A vármegyének pedig sem pénze, sem pedig megfelelő műszaki személyzete nem volt - de talán a társadalmi akarat sem érett még meg arra -, hogy megfelelő árvédelmi koncepció szerint járjanak el. Mikoviny, bár diplomája nem erről szólt, tevékenysége és az általa megfogalmazott elvek és szempontok alapján az első vízmérnöknek tekinthető a Kárpát medencében. 1725 augusztusában a Csallóközi Duna mentére küldték azzal, hogy tárja fel az árvizek pusztításának okait. Jelentésében a következő észrevételeket tette : a töltéseket nem megfelelően méretezték, és a korábbi gátépítők figyelmen kívül hagyták a talaj szerkezetét, valamint elkövették azt a hibát is, hogy a földet közvetlenül a töltés külső feléről nyerték, „aminek következtében áradáskor előbb semmisül meg a töltés alsó, mint a felső része...”. Javasolta, hogy a töltések megerősítéséhez nádat és fát is használjanak. Felhívta a figyelmet arra, hogy „ott, ahol a folyó támadása erősebb, sőt meg is kétszereződhet, másképp kell megépíteni a töltéseket, mint ahol a víz stagnál vagy éppen csak folydogál”. Ugyanezen év szeptemberében a Vág töltéseit vette szemügyre. Javaslataiban külön kihangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a gátakat őrizzék:,,...ahhoz, hogy a megépített töltést épségben megőrizzük, különösen az áradások idején, valamennyi falu a maga részét vigyázza, és ha valahol a víz a töltést kikezdi, sürgősen ott teremjen és kijavítsa”. Ezt a vigyázó, gondozó szerepet száz évvel később intézményesített formában már főfoglalkozású, képzett gátőrök látták el. A Vág nemcsak Pozsony, hanem Nyitra vármegyének is egyre több gondot okozott. 1726 májusában a vármegye utasítására a folyó teljes kritikus szakaszát végigjárta. Jelentésében a veszélyes kanyarulatok átvágását javasolta, mivel a Vág nagy kanyarulataival a Dudvágot esetenként annyira megközelítette, hogy attól lehetett tartani, az egyik áradást követően esetleg a Dudvágba vált át. 1735 júniusában a Dudvág mentén végzett revíziója alkalmával felemlít egy olyan jelenséget, ami a Tisza mentén is előfordult, hogy tudniillik a falvak a vizeket „saját területeikről a szomszédokéra vezették: a veseliek” midőn a rendes meder eldugult, a vizet a pöstyéniek területére terelték, és ezáltal azok földjének nagy részét használhatatlanná tették” 1730-ban a Csallóközben tett szemleútja után azt javasolta, hogy programszerűen, folyamatos munkával kezdjék el a töltéseket rendbe hozni. 1842-ben a Duna Pozsonynál ismét semmibe vette a békés egymás mellett élés elvét, amikor is egy „veszélyes új kanyarulatot” hozott létre. A város vezetése riadtan kereste a megoldást. Mikoviny megvizsgálta a város alatti ágak állapotát - mélységméréseket is végzett. Felismerte, hogy ezen ágak feltöltődése kényszerítette a folyót a várost fenyegető irányváltoztatásra, aminek következtében az „a város... rovására nyilvánvalóan elkezd lassan rombolni és tért hódítani”, majd teljes erejével a nagyobb esésű újvári mederbe tér, „és belőle könnyen főágat épít... az egész környéket elárasztja, és nagy veszedelembe sodorja” . A baj megelőzésére - mai szóhasználattal élve - sarkantyúk építését javasolta. Ez ellen azonban a hajózásban érdekeltek tiltakoztak. Mikoviny megnyugtatta őket, miután kísérletképpen ő maga is hajóba szállt, és a szóban forgó mederszakaszt megvizsgálta, melyet - miként írja - „Emberemlékezet óta a legalacsonyabb vízállásnál az Újvár felé futó Apfel Ludel nevű medret a legnagyobb hajók számára is elég mélynek és alkalmasnak találtam”. A MALOMÉPÍTŐ ÉS -ROMBOLÓ A vízi energiát nagy kedvvel használta fel a XVII-XVIII. század embere: manufaktúrák, malmok gépeit hajtatták az alul, középütt vagy felül csapott vízi kerekekkel. Mikoviny is több megbízást kapott malmok tervezésére és építtetésére. 1737-ben Gr. Erdődy György számára halastavat, a tóból kifolyó vízre pedig malmot kellett volna építenie. Attól félvén azonban, hogy nem lesz elegendő víz, azt javasolta, hogy a Vág vizére tervezzék inkább. Leveléből az derül ki, hogy egy olyan megoldást javasolt, amivel csak száz évvel később Beszédes Józsefnél találkozunk: a malmot nem közvetlenül a folyóra, hanem egy, a Vágból kiágazó csatornára akarta építeni. A tervezett malomkerekek száma, a működés módja ámulatba ejti az embert: „...amikor a víz esése nyolc láb, a kerekek számát megháromszorozhatjuk, azaz hármat egymás fölé helyezhetünk. Ha tehát 10 kerék számára szükséges vizünk van, az a középsőket és az alsókat számítva 30 kerékre elegendő...”. Az árvízzel is számolt: „A teljesen fából készített malmot úgy építenénk meg, hogy a szokásos víz 6 kereket hajtana, ha 3 lábnyit emelkedne, akkor 2 kereket leállítanánk, ha 5 lábbal emelkedne meg, 4 kereket állítanánk le, ha pedig 7 lábbal emelkedne és kiöntene, az egész malmot leállítanánk. A Vág és a Dudvág menti vizsgálódásai közben világossá vált számára, hogy az árvízveszélyt a vízimalmok megnövelték. Visszaduzzasztották, lelassították a folyót, ami a meder feliszapolódását váltotta ki. Amikor például a Dudvágnak Csejtétől Östyén irányában új medret ástak, csakhamar malmok népesítették be azt, és zsilipjeikkel, működésükkel a vizet annyira feltartóztatták, hogy „hogy az már normál vízállásnál is a partokat mindenütt eléri, sőt néhány helyen át is lépi, esőzésekkor vagy közepes áradások idején pedig a környező területeket elönti. Javasolta, hogy a folyóra épített „minden malmot el kell távolítani” - szám szerint ötöt -, vagy ha ezt nem akarják, építsenek a malmot megkerülő új medret a folyónak . A MOCSÁRLECSAPOLÓ A XVIII. században egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a hadseregben és a mezőgazdaságban a fürge, de kis termetű és kisebb húzóerőt képviselő magyar lovakat erősebbekre kell leváltani. A század második feléből ismerünk egy császári leiratot, mely a Csehországból behozott nagyobb termetű lovak tenyésztését szorgalmazza, és az e téren eredményt felmutató megyéknek megígéri, hogy császári tetszésének és királyi jóindulatának bizonyságát fogja adni”. A megye urai hamar belátták, hogy a nagyobb termetű lovaknak azonban több széna kell. Márpedig a meglévő legelők is elégtelennek bizonyultak. Ezért újabb rétek, kaszálók után kellett nézniük. Megbízták hát mérnökeiket, hogy mérjék fel a mocsarakat, és tegyenek javaslatot azok lecsapolására. A tatai mocsár lecsapolását is hasonló takarmány-nyerő szándék szorgalmazhatta. Az sem lehet véletlen, hogy éppen ez idő tájt tették meg az első lépéseket a kanizsai mocsár lecsapolására is. A jó széna felértékelődött. így kerülhetett sor a kamarai mérnök, Mikoviny tatai küldetésére is, hogy a „komáromi földterületek feljavítására” - azaz a tatai mocsár lecsapolására - tervet készítsen, majd „egy vízelvezető csatornát” építsen. 1747. április 15-én kötötte meg Eszterházy József és az Udvari Kamara azt a szerződést, mely szerint a kamarai mérnök, Mikoviny Sámuel földrajzi felmérése alapján készült térképének megfelelően két csatornát ásatnak, egyet a mocsarak lecsapolására... egyet pedig Tatától az almási malmokig”. A „Canalis molaris et derivatorius”-12
