Víztükör, 2000 (11. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 3. szám
társalom- és levezető csatornát, ma Általér) mindkét fél számára „fa és más dolgok szállítására” is szánták. Arra a pontra, ahol a lecsapoló csatorna a postautat keresztezte, Mikoviny egy cölöpökre épített kőhidat építtetett A mocsarat, melybe az ember kötésig süllyedt, és melyben a marha eldőlt, Mikoviny a következő terv szerint csapolta le: 1. Kiszélesíttette és kimélyíttette a tatai tó vizét levezető már meglévő vízfolyás, az Altalér medrét, mely ezáltal kalló malom hajtására és faúsztatásra lett alkalmas. 2. A mocsár vizének lefolyását gátló, a „nagy gát”-ba („Der grosse Damm” -valószínűleg római kori úttöltés) épült zsilipeket és malmot leromboltatta. 3. Naszálytól indítva a mocsarat ketté szelő lecsapoló csatornát ásatott a Dunába. A mocsarat lecsapoló csatorna, melynek partját ma öreg fűzfák őrzik, még létezik, bár szerepét átvette egy újabban ásott, nem egészen a valóságnak megfelelően „Mikoviny árká”-nak nevezett csatorna. A VIZIÚT-TERVEZŐ A Habsburg birodalmat a szakadatlan háborúk gazdaságilag visszavetették. Míg például Anglia, Hollandia, Franciaország gyarmataik olcsó nyersanyagának és merkantilista gazdaságpolitikájuknak köszönhetően gazdaságukat felvirágoztatták. Ennek keretében utakat és vízi utakat - hajózó csatornákat - építettek, addig a Habsburg birodalom minden erejét a háborúk kötötték le, és nem hogy új utakat nem építettek, de a régiek is tönkre mentek, hidjai leromlottak. Bécs fel szeretett volna vetélytársai mellé zárkózni. Fontos lett volna számára - saját iparának támogatására is -, hogy az erdélyi nyersanyagok és az alföldi élelmiszerek megbízható és olcsó vízi úton jussanak el részben Bécsbe, részben a Balkánra és az Adriára. A kor szemléletének megfelelően a Kincstár több pénzt csak a nyereséges külkereskedelemtől remélt. Ezért támogatta mindazt, amitől a külkereskedelem fellendülését remélte. Terveket készíttetett az országot kelet-nyugati irányban átszelő hajózó csatornára. A feladattal Mikovinyt bízták meg. Ő gondosan szemrevételezte a Duna-Tiszaközét, felmérte a Balatont, melyen mélységméréseket is végzett és a Kis-Balatont. 1744-ben készült el a Tisza-Duna-Sió-Balaton- Dráva-csatorna terve. A terv azonban, melynek különböző változatait a reformkoron át a XX. század közepéig dédelgettek, álom maradt csupán. Kétszáz évvel később, 1948-ban, a szocialista tervgazdálkodás keretében elkezdték ugyan építeni a csatorna Dunát a Tiszával összekötő szakaszát, de a Dunaharasztinál a Dunából kiágazó hajózóútból mindössze 22,4 km-nyi készült el. A VIZEK TÉRKÉPEZŐJE Bél Mátyáshoz írt fiktív levelének, az „Epistolá”-nak bevezetőjében megfogalmazta, hogy két tényező motiválta az ország vármegyénként való feltérképezésére. Elhatározását alapvetően Bél Mátyás „sürgető kérésének” tulajdonítja, amit megerősített „a geográfusok felfoghatatlan restsége avagy tudatlanság, mely által egyrészt idegen országokat, másrészt ezt a mindkettőnk számára oly drága hazát eltorzították”. Ennek a torzulásnak alapvető oka az ország vízrajzának torz volta. A Kárpát-medence térképi arculatát - és a térképek alapszövetét - a folyók határozzák meg. Ezért Mikoviny hangsúlyt helyezett a vizek térképezésének helyességére. Térképező tevékenységének alapjai közé felvette a „hidrográfiai alapot” is. Ha úgy találta, hogy a háromszögelés és a csillagászati helymeghatározás nyújtotta adatok birtokában nem tudja elég megbízhatóan megrajzolni a folyó útját, miután a víz átlagsebességét megmérte, egy pontos órával és egy iránytűvel fölszerelkezve csónakba szállt, és mérte, milyen irányban mennyi ideig sodródik a vízen. A kapott adatok segítettek neki a folyó kanyarulatait ott is megbízhatóan megrajzolni, ahol azokat a terepviszonyok miatt nem lehetett belátni. Fennmaradt vízrajzi térképei bizonyítják, hogy a vízrajzi térképezés terén is úttörő jelentőségűt alkotott. A térképezett folyószakaszoknak nemcsak az útját, hanem környezetét - árterét - is ábrázolta kifejezetten azzal a szándékkal, hogy annak vízrajzi állapotáról hu képet adjon. Előfutára a XIX. század első felében végzett folyómappációk során végzett térképezésnek. VÍZTÁROZÓ ÉPÍTŐ A felvidék bányái egyre kevésbé tudták nélkülözni az olcsó vízi energiát. Hidraulikus gépeik hajtására azonban nem tudtak elegendő vízről gondoskodni. Az aknákban a személy és teherszállítást hagyományosan járgányos módszerrel oldották meg. L. F. Marsigli Duna-monográfiájában ábrázolt képen a selmeci bányák még ezzel a technikával dolgoznak. Vízzel mindezt olcsóbban, megbízhatóbban lehetett volna üzemeltetni. 1730-ban meg is próbáltak vizet fogni, tározót létrehozni, ezért megépíttették a goldbachi gátat, amely azonban hasznavehetetlennek bizonyult. 1838-ban a probléma megoldására Mikovinyt bízták meg. ő egy olyan víztározó rendszert hozott létre, amely tökéletesen megfelelt a követelményeknek, és 1905-ig biztosította a bányák számára a szükséges vízi energiát. A rendszer egy 60 km hosszú vízfelfogóból, csatornarendszerből és 16 tóból állt. 7 millió m3 víz tárolására volt alkalmas. A tavak a tájat olyan széppé varázsolták, az egész létesítmény annyira illeszkedik környezetébe, hogy a területet az UNESCO 1995-ben a világörökség részének nyilvánította. Az építkezés sikerén felbuzdulva a hodritschi és a rossgrundi bányavállalatok is kedvet kaptak víztározók építtetésére. Természetesen Mikovinyt bízták meg a tervezéssel és a kivitelezés vezetésével. Fáradságot nem ismerve valósította meg a vállalatok álmait. Azt gondolhatnánk, hogy ezek után a hála sem maradt el. Egyik panaszos leveléből nem ez derül ki: „én, aki... ezeket a víztározókat gondosan és alaposan, mégis gazdaságosan megterveztem és megépíttettem, az építkezésnél felmerülő valamennyi gond és nehézség megoldásában részt vettem...a fizetési listáról lemaradtam, mondván, hogy fizetett alkalmazott vagyok. Ugyanakkor... kollégáim , akik többnyire ugyancsak fizetett kamarai hivatalnokok voltak, ennél a munkánál megszolgált külön járandóságukat... megkapták”. Mikoviny Sámuel életpályáját az első időkben a Duna, a Vág és a Dudvág árvizeivel való vesződés határozta meg. Ez a munka lett végzete is - még halálában is a jövő vízmérnök nemzedék tipikus sorsát mintázta: a gátakon halálosan megfázott. Márciusban „legfelsőbb utasításra” Trencsén városát a fenyegető árvíztől kellett megvédenie. Az esőben, sárban megfázott, valószínűleg tüdőgyulladást kapott, és „hat napos betegség után... 1750. március 23- án a földi életet az örök élettel felcserélte - panaszolja felesége -, engem pedig itt hagyott két fiammal a legkétségbeejtőbb özvegységben és árvaságban...” Az idén, 250 év múltán özvegye gyászát is átérezve nagy tisztelettel emlékezik meg róla a szlovák nép; egy emlékülés valamint egy kiállítás keretében pedig a budai várban, melynek megújításán ő is dolgozott, az ő „cara patria”-ja, a „dulcis Pannónia” — Magyarország. Dr. Deák Antal András 13
