Víztükör, 1999 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 3. szám
berendezés, ami biztosította valamikor a nagy család megélhetését. Méltóbb helyet érdemelne. Talán valamelyik múzeumban ? Aztán egy megsárgult fénykép is előkerül valahonnan. Három izmos fiatalember a mosógép mellett.- Látja, fiam, itt állok én- mutat leplezetlen büszkeséggel a képre -Ez meg itt Szablczai Tóni. A talicskában meg Csere Zoli ül. О itt lakik a sarki házban. A többiek sajnos már nem élnek.- Naponta hány köbmétert lehetett a gépen átmosni ?- Napi nyolc-tíz köbmétert. Ha a keresményt három fele osztottuk, nem igen sok jutott- Mikor és kinek adták el a sáraranyat ?- Egy-kétheti mosás eredményét már érdemes volt felvinni Pestre. A banknak nem szívesen adtuk el hivatalos áron, mert feketén többet fizettek érte Egyszer a rendőrök elcsíptek bennünket ( rendszerint Szakolczai Tónival bonyolítottuk le az eladást ), de szerencsére megúsztuk. Az arany már nem volt nálunk, a kapott pénzt meg jól elrejtettük.- A harmincas években mennyit fizettek az arany grammjáért ?- Ha jól emlékszem, a bank négy pengőt fizetett, de az aranyműves többet adott érte.- Másoknak is adtak el aranyat ?- Persze. Voltak, akik eljöttek érte.- Ezeket sohasem sikerült becsapni ?- Most már bevallhatom: bizony megesett, hogy az ilyen vevők nem értéken vették a portékát. Az öreg emlékezés közben elkalandozik. A gyerekei beszélnek helyette.- Elmentek egy heti arannyal. Amikor haza jött szegény apa, hozott cipőt, ruhát, édességet, bevásárolt az egész családnak. Az öreg aranyász közbeszól.- Megérte aranyászni, mert sokszor négyszerötször többet kerestem, mint ha napszámba jártam volna. Senki sem parancsolt. És az Isten is mindig megsegített.- Akármilyen okos munka is volt, a kereset a családra sohasem volt elég - veti közbe a lánya. Persze nagyon nagy dolog volt akkor az is, hogy nem haltunk éhen.- A háború után már nem mosott aranyat Béla bácsi. Miért nem?- Mostam én még egy darabig, de akkor már nem fizetődön ki, mert már csak 13 forintot fizettek grammjáért, ezért pedig már nem volt értelme dolgozni. Akkor már az arany mosásnál könnyebb munkával is lehetett pénzt keresni. Valamikor Ácson nagyon sokan próbálkoztak aranymosással, de nem mindenkit a szükség vitt rá, hogy ezt csinálja. Nem is jutottak sokra vele. A módját nem értették, kérdezni szégyelltek. Hamarosan fel is hagytak vele. A próbálkozók között még pestiek is akadtak. Béla bácsi unokája kérdezősködik:- Nagyapa, mikor megyünk le a Dunára aranyászni ?- Akár ma délután is- derül fel az öreg arca.- Bírná e még a munkát ? - kérdezem.- Bírnám hát - mondja magabiztosan - Már miért ne bírnám ? Pedig sokszor megtréfált minket a Duna. Jött a hirtelen áradás és elvitt minden aranyat. Mi meg csak álltunk a parton, éhesen kétségbe esve. Mi lesz most ? Oda lett a kenyér, az élet. Oda lett minden. De azért mindig volt valahogy. Mire elhallgat, már megint a megfáradt öreg ember néz ránk. Szinte időtlenül öreg. Hiába veszi körül a népes család, a fiatalságát már nem tudják visszaadni. Talán az jut most az eszébe, hogy már soha többé nem mehet a Dunára aranyat mosni. Ha legalább láthatná korábbi kenyéradóját, a nagy vizet. Ám hozzátartozói már nem engedhetik a közelébe, mert többször eltévedt azokon a partokon, melyeket úgy ismert, mint a tenyerét. Sokszor kiszökött. Szerencsére eddig mindig haza vezette valaki. Könnyek gördülnek végig a sápadt, borostás arcon. Reszkető hangon ismétli:- Mindig én mostam a legtöbb aranyat, mindig. Elszorul a torkom. Egy egész élet keserves tanulsága, van ebben a néhány keresetlen szóban. Mikor elbúcsúzom, kezem szorongatva, szinte súgva mondja:- Mennék én most is fiam! Mennék! Közben potyognak a könnyei. Az a férfi sír, aki egykor kemény volt, mint az acél. Ám megette őt a tíz gyerek, a család, a könyörtelen idő, az irgalmatlan szegénység, mert embertelen munkával kenyérré, ruhává, cipővé szénné változtatta izmait, a húsát, a vérét. Ugyan ki tudná ezt meghálálni és hogyan ? Még egyszer a rozsdás vashalmazzá változott aranymosó-gépre nézek. Jelképe is lehetne ez akár egy korábbi emberi akaratnak még ha a rozsda korábbi működtetője sorsára is kényszerítette. Szeretném hinni, hogy valóban vannak túlvilági aranyász-öntések és hogy Béla bácsi ott mossa az égi csillagok arany porát. Szeretném hinni. Folytatjuk. Nagy László Endre * * * Nem kell felbontani az utcai burkolatot! Sajtótájékoztatón mutatta be április 21-én a Fővárosi Vízművek Rt а XV. Kerületi Platán u. 14. sz. alatti családi ház (Pirisi Józsefné portája) előtt azt az új vízcsőbekötési eljárást, amely során nem kell felbontani az utcai burkolatot. Ezt az új technológiát ( idegen gyűjtőnevén ACEGA ) a Fővárosi Vízművek Rt külföldi tulajdonosai a francia Suez lyonnaise des Aux és a német RWE segítségével vezetik be Budapesten. Az új módszerrel gyorsabban, a közlekedés zavarása nélkül lehet kicserélni az elöregedett, többnyire ólom és PVC anyagú vízcsöveket. Az eljárás során két kisméretű munkagödör között acélsodronnyal húzzák át a csövet, miközben egy vágóéi a régi csövet széthasítja. 17
