Víztükör, 1999 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 3. szám
A magyar belvízvédekezés kritikus esetei Fejezetek a belvizek elleni védekezés XX. századi történetéből Századunkban a leginkább belvizes időszaknak az 1940-1941-1942-es esztendőket tartja a vízügyi történetírás. Az azt követő több mint fél évszázad alatt a belvízi elöntés csak két esetben haladta meg valamivel a 300 ezer ha-t. A belvizekkel való törődés abban az időben az ármentesítő és belvízievezető társulatok feladata volt azokon a területeken, ahol az érintett birtokosok - erőteljes állami felügyelet mellett - társulatokba tömörülve végezték el az érdekükben álló vízi-munkálatokat. Ahol különböző okok miatt nem alakultak társulatok, ott a kultúrmérnöki hivatalok szakmai irányítása mellett a települések, ill. a közigazgatási hatóságok látták el a vizekkel kapcsolatos feladatokat. A magyarországi birtokosok és gazdák az 1930-as évek kifejezetten száraz időjárási körülményei között elhanyagolták az addig kiépített belvízlevezető hálózat bővítését, igaz a világválságot követő években nem is nagyon lett volna pénzük az egyébként fontos vízkárelhárítási fejlesztésekre. A kormányzatra hatalmas nyomás nehezedett a hazai - különösen az alföldi - öntözések fejlesztése és állami támogatásának kiteijesztése érdekében. Az 1937-ben meghozott öntözési törvény alapján alig kezdődött el a tervek megvalósítása és az első beruházások ünnepélyes kapavágása, amikor a beköszöntő nedves esztendők egészen más irányban tették próbára az alföldi gazdatársadalom anyagi erejét. A kialakult helyzet előzményei Az 1940 tavaszán kialakult árvizes-belvizes helyzet előzménye a rendkívül zord és havas tél volt, amelynek során a talaj fél méternél mélyebben átfagyott, s a fagyott talajra hullott bőséges csapadék - hó és jég alakjában - a felszínen felhalmozódott. Ezt az időjárási helyzetet március elején rövid idő alatt minden átmenet nélküli hirtelen olvadás követte, ami napok alatt megduzzasztotta a patakok és kisebb folyók vizét, s valamennyi úgyszólván egyszerre zúdult a főfolyók felé. A Tisza áradása március elején kezdődött és hosszan elhúzódott. A belvízi zsilipeket sokáig zárva kellett tartani, a szivattyúk pedig nem győzték a vizet átemelni. A kormányzati tényezők és a társulati vezetők kezdetben nem tudták eldönteni, hogy csak egy rendkívüli időjárási anomáliáról, vagy pedig egy csapadékosabb periódus kezdetéről van szó. Ezért várakozó álláspontra helyezkedtek és elsősorban a védekezésre helyezték a fő hangsúlyt. Az árvízvédelmi kormánybiztos szerepe A rendkívüli helyzetre tekintettel a márciusi kormányülésen a belügyi államtitkárt bízták meg az árvízvédelmi kormánybiztos teendőinek ellátásával. Feladata nemcsak a védekezés irányítása volt, hanem biztosítania kellett a termelés folytonosságát, a helyreállítási munkák elvégzését, és gondoskodnia kellett a károsultak segélyezéséről. 1940-ben az ország akkori területét figyelembe véve 632 ezer ha volt hosszabb-rövidebb ideig víz alatt. Ebből a belvízi elöntés mintegy 400.000 ha-t tett ki. Az állandó szivattyútelepek mellett üzembe állítottak kisebb teljesítményű hordozható szivattyúkat is, amellyel őszre - közel 1,5 milliárd m’ átemelése révén - sikerült a belvizes területek nagyságát 23 ezer ha -ra leszorítani. A legnagyobb károkat a tiszántúli megyék, különösen a Körösök vidéke szenvedte el, de jelentős volt az elöntés a Duna-Tisza közén és a Felső-Tisza jobbpartján is. A kormányzat az 1940-1941-es téli inségmunkákra szánt pénzügyi keretet jelentős mértékben a belvízkárok megelőzésére fordította, s - összesen 1966 km hosszú árok megásásával - hozzáláttak a belvízlevezeto csatornarendszer bővítéséhez is. A rendkívüli helyzet okai Az 1940-1941-es tél időjárása nem volt olyan extrém, hogy indokolhatta volna az 1941-ben jelentkező újabb hatalmas belvízkárokat. Az előző évi vízterhelés következtében megemelkedett talajvíz azonban szinte alig engedte a vizeket a talajba beszivárogni, s az újfent tartósan magas befogadói vízállás nem tette lehetővé a vizek közvetlen beeresztését a folyókba. A belvízzel borított terület nagysága immár közel 640 ezer ha-t tett ki. Intézkedések a további károk elkerülésére A társulatok és a kultúrmérnöki hivatalok a további károk elkerülése érdekében 1941-ben 7430 km hosszú belvízlevezető csatorna hálózattal bővítették a meglévő rendszert és gondoskodtak az árkok előírásszerű kotrásáról. A kormányzat más területen is megoldást keresett. Az új belvíz-védelmi koncepció kialakítása során Vízrajzi Intézetet megbízták a magyarországi belvízrendszer méretezési elveinek átdolgozásával, s jelentős állami támogatást helyeztek kilátásba a társulatok védelmi beruházásainak elősegítésére. A folyamatosan üzemelő szivattyúk 1780 millió m3 átemelésével az elöntött területek kiterjedését az év végére 15 ezer ha alá csökkentették, de a felgyülemlett károk így is igen jelentősen gyengítették a már második éve háborút viselő ország gazdasági erejét. A legsúlyosabb helyzet kialakulása Az igen csapadékos periódus utolsó esztendejében, 1942-ben a legsúlyosabb belvízi helyzet a Körös-Tisza-Maros szögében alakult ki. Országos méretekben - a szintén jelentős Duna-Tisza közi elöntésekkel együtt - csaknem 900 ezer ha került víz alá. Ekkor már a társulatok munkáját is erős kritika érte, s a kormányzattól a társulatok államosításának gondolata sem volt idegen. Az ebben az esztendőben épített újabb 1600 km-nyi csatornával 1940- 1942 között másfélszeresére nőtt az addigi belvízlevezető csatornarendszer. A meg-megújuló vízkárok végül 1942 második felében megszűntek. A talajvizek ekkor már országosan megindult apadásával párhuzamosan. Szakértők már akkor megállapították, hogy az árvizek jóval kisebb károkat okoztak, mint a belvizek. Javasolták, hogy a kormányzat az árvízi biztonság fenntartása (ill. fenntartatása) mellett nagyobb súlyt fektessen a belvizekkel szembeni védelmi rendszer kifejlesztésére. A háborús időszak azonban nem kedvezett a fejlesztéseknek, s a vízkárok ügye hamar lekerült a napirendről. Utószó Századunk utolsó esztendejében mintha megismétlődni látszanának az 1940-es évek elejének történései. Szintén egy hosszabb száraz időszak után vagyunk, amely a hazai mezőgazdaságnak a közelmúltban éppen elég gondot okozott. Ugyancsak sok sebből vérzik az a vízgazdálkodási társulati mozgalom is, amely a rendszerváltást követően még nem találta meg helyét a modern mezőgazdaság vizekkel kapcsolatos igényeinek kiszolgálásában. Ebben persze nem a társulatok a hibásak elsősorban, hanem az az állapot, amelyben még nem alakultak ki, nem fejlődhettek ki az önállóan termelő gazdák újtípusú szövetkezetei, nem jöhetett létre az az érdekeltségi rendszer, amely a társulatok működését anyagilag megalapozza, stb. A mostani belvizes időszakban külön tragédia az, hogy az ország szegényebb, anyagi forrásokban leginkább szűkölködő vidékei szenvedik el a károkat, ahol sok esetben az egyetlen jövedelmi forrás a mezőgazdaság. Fejér László 15
