Víztükör, 1999 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 2. szám
Zsemlovics Imre aranymosás közben faggatom Zsemlovics Imrét, mert az arany „gonosz” titkai eléggé közismertek. Kimegy és csakhamar egy közönséges uborkás üveggel tér vissza. Az üvegben fekete porzós arany van, meglehetősen sok, s rajta víz:- Most elárulom magának az arany egyik legnagyobb, legszebb titkát!... De most ne az aranyat nézze, hanem a vizet!... Tiszta, ugye?- Igen, tisztának látszik.- Mert az is! Hónapok óta rajta van az aranyon. Máshol már régen megposhadt volna, ez pedig tiszta, mint a kristály. Pedig, amikor az aranyra öntöttem, akkor közönséges, piszkos dunai víz volt... Az arany megtisztította és azóta is tisztán tartja! Iszunk belőle? - kérdezi mosolyogva.- Ihatunk... A többhónapos víz valóban nagyon jó friss és üdítő volt, mintha csak forrásvizet ittam volna valahol a Tátrában. Eszembe jutott, hogy a negyvenes évek elején minden nyaram éppen itt, az aranyosi szigeten töltöttem néhány barátommal, s ilyenkor hetekig csak dunai vizet ittunk és soha nem lett tőle semmi bajunk... Akaratlanul is magam előtt látom a szennyes, olajfoltos vizet, a dögöket és fehér hasukat mutogató, elpusztult halak tömegét „szállító”, megbecstelenített Dunát... Ha mostanában kimegyek aranyászni, a munkámat mindig azzal kezdem, hogy összegyűjtöm és elégetem a parti szemetet, mert méltatlannak érzem a munkámhoz, az aranyhoz ezt a megcsűfolt környezetet... S eszembe jut egy gyermekkori csínyem, az aranyászokkal történt első dicstelen találkozásom is... 1941-ben vagy 1942-ben történt; A másik partról indult két ladik és nemsokára kikötött a „mi szigetünkön”. Mi akkor Winnetou, Robin Hood és Tarzan módjára, a nagy parti nyárfákról lélegzetvisszafojtva figyeltük a fejleményeket, az idegen „sápadtarcokat”... Nemsokára felállították a parton mosópadjaikat és munkához láttak! Nagyapám, apám és dr. Baranyay József jóvoltából nem volt nehéz kitalálnom, hogy mit csinálnak... Amikor este befejezték az aranymosást, elrejtették a mosópadjaikat egy bozótosban, majd visszaeveztek az ácsi partra. Én csak erre vártam, a legszebb mosópadot és meringüllőt „elzsákmányoltam”... Másnap hiába kereste a gazdája! Én viszont nem sokra mentem vele, mert hiába lestük az aranyászokat, a munkájukat, a vörös homok titkát még nem ismertük! Ha akkor nem zsákmányszerzésen jár az eszem, hanem odamegyünk hozzájuk, barátságot kötünk „az ellenséges sápadtarcokkal”, nem csak a következő nyáron, hanem mindjárt megismerkedhettem volna az igazi aranyászokkal és a vörös föveny titkával... De az elkalandozás után térjünk csak vissza a mostani Dunához és Zsemlovics Imréhez. Először is a halakhoz! Gyermekkoromban a komáromi piacon még két hosszú sorban álltak egymás mellett a halas vályúk, s bennük egymás hegyén-hátán nyüzsgött a sok mindenféle hal... Ma pedig (1973-ban) a halüzletben csak karácsonykor, hosszas sorban állás után kapható messziről ideszállított tavi ponty, de csak ponty... Volt hal, nincs hal! Pedig az apáink még azt tartották, hogy: „Nem péntek a péntek, hal nélkül, de a vasárnap se vasárnap!” Zsemlovics Imre tovább beszél, mintha csak a gondolataimban olvasna:- Harminc évvel ezelőtt a meleg parti vizekben szinte nyüzsögtek az apró halak, most alig látni belőlük egyet-egyet... Ha akkor egy bogarat a vízbe dobott az ember, a hal máris feljött érte és bekapta... Mert sok volt a hal! Most kevés, s ami még van, az is ehetetlen... A kátrányos, olajos partokra az asszonyok már nem teregethetik le a frissen mosott fehérneműt. Bizony, lassan az lesz a helyzet, hogy a gyermek vizet kér, és mi a poharába csak mérget önthetünk!... Ha ez így folytatódik, egy poklot hagyunk örökül a gyermekeinkre, az unokáinkra... Ennyire szennyezett és ilyen tömegű vizet már nem tud tisztán tartani a Dunába lévő arany sem... Az aranynak egy másik titka még nehezebben szemléltethető ugyan, de bizonyítható - folytatja Zsemlovics Imre. - Ha az aranyász véletlenül megsebezte magát, tiszta aranyport szórt a sebére, s az nagyon gyorsan begyógyította a sebet! Az aranyász az arany titkairól beszél, s bizonyára sok-sok igazság van abban, amit most bizalmasan elmond. Az uborkás üvegben ugyan az aranyon kívül más anyag is van, például sok magnetit, de az tény, hogy a víz friss forrásvíznek tűnt... Azt meg minden orvos, minden gyógyszerész tudja jól, hogy az aranyból gyógyszerek is készülnek már szinte évezredek óta... Sajnos, nem a víz tisztítására és az emberek gyógyítására használják főként - még átvitt értelemben sem -, hanem felesleges cicomaként, az anyagi jólét fítogtatására és még másabb célokra is, emberek és fegyverek megvásárlására... Az aranyász egyre inkább belemelegszik a beszédbe, és most itt alaposan rácáfol az aranyászok régebben szinte közmondásossá vált szófukarságára. Ahogy beszél, hangja egyre szenvedélyesebbé válik, valósággal átizzik, mint a szerelmes emberé:- A vérbeli arany ász egészen másként néz az aranyra, mint a többi ember... Nem az ember uralkodik az aranyon, hanem az arany az emberen, az aranyászon, és ez nem lehet véletlen. Az arany elpusztíthatatlan kincs. Még az az arany sem veszhet el, ami a karikagyűrűnkről észrevétlenül lekopik! Engem szinte a bilincseiben tart, és azt akarja, hogy megszerezzem! Olyan, mintha szólna hozzám, mintha hívna oda, ahol van, hogy az enyém lehessen. Minden szabadidőm rááldozom és nem érdekel engem se a kocsma, sem a kártya, sem az ital, sem a cigaretta! Mosás közben még az evés sem jut eszembe... (Valóban azt tartják Zsemlovics Imréről Aranyoson, hogy ő az az ember, akit sem a kocsmában, sem a templomban nem láthat senki.)- Először hét szem aranyat láttam a Lovadi réten. Ez volt az első mosásom eredménye... Az az én hétszem aranyom, amit magam mostam ki, még mint gyerek... Csodálatos az arany... Amikor beolvasztom, úgy kidob magából minden piszkot, minden szennyet, kevésbé értékes anyagot, ahogy a bor kiforrja, vagy a méz, vagy akár a jó húsle19
