Víztükör, 1999 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 2. szám
vés... Hogy miért? Mert olyan nagy a fajsúlya, a sűrűsége, hogy szinte kiprésel magából minden idegen anyagot. Mert az atomjai közeledni akarnak egymáshoz, érezni, érinteni akarják egymást...- Mint egy szenvedélyes, félőrült szerelmes! - gondolom magamban, s eszembe jut az ókori költő' versének egy sora, amit a költő mond - soraival halhatatlanná tett - kedvesének: „...Szemiramisz-fal lenne most a könnyű szövet köztünk...” Zsemlovics Imre szerint az arany is úgy akar szemcse a szemcséhez, atom az atomhoz simulni, egymásba olvadni, mint a szerelmesek az első, legszebb éjszakájukon!... S ez már messze túlmegy a mesterség, a szakma szeretetén, ez már a rajongó művész szeretete... Talán a szobrászé, aki szereti a fát, a követ, ihletet merít belőle... Talán a költőé, aki az agyonkoptatott, leszürkített, igazi értelmüket veszített szavaknak új, halhatatlan zenét, ízt, színt, hangot ád és így alkot halhatatlan remeket...- ... ezért kell őt tökéletesen megismernem és HOZZÁ alkalmazkodnom, - mondja az aranyász, és én csak most tudatosítom, hogy az aranyról mindig egyes szám harmadik személyben beszél, ha tűzbe jön. Például így: „...ő már nem ül le a fenekére, hanem a vízben lebeg...”, stb. Ráadásul meg is személyesíti! S én már azon sem csodálkoznék, ha tegezné, vagy önözné az aranyat, amikor „kettesben van VELE’’... Eddig annyira fogva tartott beszédének íze, szép magyarsága, szinte utánozhatatlan zamata, hogy ez az egyébként szokatlan jelenség el is kerülte az én városi beszédhez, s az itteni - eléggé megromlott, megrontott - magyar beszédhez alkalmazkodott figyelmem. Annyira beleilleszkedett a beszédstílusába, előadásmódjába... Bizonyára nem véletlen, hogy a nagy magyar tudós, Bél Mátyás is a csallóköziek, az igazi, a régi csallóköziek beszédét tartotta a legszebb, legízesebb magyar beszédnek... Valakire azt mondta Zsemlovics Imre, hogy: „Azóta nincs világa!” Azt jelenti az ő nyelvén, hogy az illető már nem örül az életnek... Hát mondhatnánk ezt szebben? Most valahonnét egy zsebkendőbe csomagolt, madzaggal gondosan átkötött valamit vesz elő... Idős parasztasszonyoknál láttam már ilyesmit. Amikor azt hitték, hogy senki nem nézi őket, alsószoknyáik valamelyikének rejtett zsebéből varázsolták elő a többszörösen összecsomózott zsebkendőt, szép lassan, néha még a fogukat is igénybe véve, kibontották, s annyi pénzt vettek elő belőle - több talán nem is volt benne -, amennyit egy városi ember csak úgy gondtalanul, hanyagul a zsebébe csörget, vagy gyűröget... Imre bá leszedi a madzagot a kis csomagról, azután a zsebkendőt, s mindezt a lehető leglassúbb, legünnepélyesebb mozdulatokkal, mintha valamilyen régen elfeledett vallási szertartást végezne, aminek mindig, minden körülmények között meg kell adni a módját... A zsebkendő alatt még papír is van, de nem is egy: egy durva és egy egészen vékony selyempapír! Ez utóbbiból vastag, nehéz és igen könnyen hajlítható, puha aranylemez kerül elő... Pontosan tíz dekát nyom! S ez nem közönséges arany ám, hanem kilencszázötvenes finomságú sárarany!... Hogy ezt mit jelent, azt már bizonyára tudják, de azért megismétlem. Azt, hogy ezer részből kilencszázötven az arany és csak ötven a más anyag, főként ezüst!... Pontosan annyi ez az arany, amennyit utolsó éveiben, a már betegeskedő Szakolczai Antal nyaranta ki szokott mosni a Duna másik oldalán, Ácsott... Igaz, hogy „hivatalosan”!- Ezt holnap viszem fel Pozsonyba, a múzeum ásványtani osztályára! - mondja Zsemlovics Imre. Egy másik selyempapírból vaskos, 47 gramm súlyú aranyász-gyűrűjét veszi elő. Rajta a felirat: Zsemlovics Imre aranyász, Zlatná na Ostrove... A legtöbb régi aranyász készíttetett, vagy pedig maga készített ilyen gyűrűt, amit csak ünnepnapokon viselt az ujján. Többségük a koporsóba is magával vitte... De erről talán jobb lesz hallgatnom a mai „ántiviiágban”! Imre bá lassan tempósan visszacsomagol mindent, amit kincseiből megmutatott.- Kitől tanulta az aranyász mesterséget ?- Még egészen kicsi kölyök voltam, amikor a harmincas évek derekán láttam először aranyászokat munka közben, a Lél alatti zátonyon... Ácsiak voltak. Azután már nap, nap után ott bóklásztam, egyre közelebb somfordáltam hozzájuk és néztem, mit csinálnak... Először tudomást sem vettek rólam, azután valahogy megszoktak, odahívtak magukhoz, étellel kínáltak vagy megkértek, hozzak nekik ezt vagy azt az üzletből... (Tehát Zsemlovics Imre ismeretsége is úgy kezdődött az aranyászokkal, ahogyan az enyém. Csak éppen ő nem zsákmányolt tőlük mosópadot. Egyébként később kissé másként mondta el ezt. Úgy, hogy az apja kovácskodott, s közben lejárt a vízpartra és figyelte az aranyászok munkáját, el is tanulta azt. Imre bá szerint az apjának nagyon jó szimata volt az aranyhoz, mindjárt megtalálta a legdúsabb helyeket. Hogy az apja is aranyászott volna, arról nem beszélt.)- Látták, hogy érdekel a munkájuk és szívesen felelgettek kíváncsi kérdéseimre. Mesélgettek Tündér Ilonáról és társnőiről, akik a hajukból fésülik ki az aranyport, kezembe adták a szerszámaikat, s megmagyarázták, melyik mire való, hogyan kell használni. Mutattak aranymogyorót, aranydiót, sőt még aranyalmát is (!), meg aranyport... Lassan-lassan eltanultam tőlük a mesterséget, mert gyerek előtt nem titkolództak... Közben múltak az évek, és egyre inkább megszerettem a szomszédban hömpölygő Dunát, a szép, szabad aranyász életet, meg magukat az arany ászokat... Hát így lettem aztán én is aranyász. De az utolsó igazi csallóközi aranymosó nem csupán az aranyról beszél ilyen nagy szeretettel, hanem a természetről, az állatokról és a növényekről is... Azt hiszem, ha valaha, valaki elszakítaná őt a Dunától, nem élné túl. Mesél a legendás Lídia királynőről, aki - szerinte - névadója lett a híres aranymosó zátonynak... Mátyás királyról, aki rangrejtve vadászgatott a közeli rengetegben és gyakorta ül dögéit az aranyászok meg a halászok tüzénél, evett bográcsukból és meghallgatta panaszaikat... Beszél sok-sok óriási csontról, mamutagyarakról, állati és emberi koponyákról, régi pénzekről, fegyverekről, szerszámokról, melyek a Duna kotrása közben kerülnek napvilágra és azután - kézen-közön - elkallódnak, szemfüles magángyűjtők tulajdonába kerülnek, esetleg a hajó legénysége visszahajítja azokat a Dunába. Elmondja, hogy a Lídia-zátonnyal szemben egy ősi erődítmény fala van a víz alatt... Az erődöt még a rómaiak építették, azután a kőfal - a víz munkája következtében -, az alámosott parttal együtt, lassan a vízbe csúszott. A horgászok most is a kétezer éves falakon állnak, de legtöbbjük még csak nem is sejti, mi van a lába alatt... Beszél a madarakról, melyek viselkedéséből ő már jó előre tudja, áradni vagy apadni fog-e a víz? De elárulja ezt neki a vízi csigák viselkedése, a ladikot verő víz hangja. Elmondja, hogy a megáradt Duna vizének színéből azt is tudja, melyik mellékfolyója áradt meg éppen. Hát ilyen ember az utolsó csallóközi aranyász. Szereti a csendet, az elmélyedést, de a dalt, a mesét és a tréfát sem veti meg... ismeri és szereti a természetet, lelkiismeretesen gondoskodik a családjáról. De nem szereti azokat az embereket, akik a gyors meggazdagodás reményében puhatolóznak nála, zaklatják munka vagy pihenés közben, s azután haszontalanul feltúrják az aranytartalmú fövenyt, mert azt hiszik, hogy máról-holnapra milliomosok lehetnek. Az ilyen és hasonló emberektől irtózik, s ezért nem is mond nekik semmi érdemlegeset az aranyász mesterségről. Néhány évvel ezelőtt villámcsapásként ért a halálhíre, hiszen esküdni mertem volna rá, hogy legalább száz évig él... Az egykori aranyászok csillagporos azúrösvényén elballagott az égi aranyász-öntésekre. Úgy érzem, hogy onnét fentről is a csallóközi kis országot és szeretett Dunáját nézi - és félti. Mert van rá oka! (Folytatjuk) Nagy László Endre
