Víztükör, 1999 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 2. szám
dós sem veheti fel a versenyt! Hogy miért nem? Azt is megmondom. Mert ennek az ősmesterségnek még nincs igazi tudósa!... S az a helyzet, hogy az úgynevezett szakember már azzal a tudattal jön el ide hozzám, hogy ő ugyan semmit, vagy csak nagyon keveset tanulhat egy „tanulatlan” embertől, mert ő már mindent tud a szakkönyvekből. Ahogyan - elméletileg - valóban sokat is tud!... Csakhogy - tudtommal - a mi viszonyainkra, adottságainkra alkalmazott aranyász szakkönyvek nincsenek, s ha az illető megpróbálkozik itt az aranymosással, nagyon hamar rájön, mert rá kell jönnie a saját kárán, hogy a könyvekből szerzett, csupán elméleti tudása - itt ezen a számára ismeretlen terepen - szinte egy fabatkát sem ér! Beigazolódott ez először 1910-ben, majd a harmincas évek derekán, amikor előbb a magyar, majd pedig a csehszlovák „szakembergárda” tudománya mondott itt csődöt. (Ekkor próbálkoztak a dunai arany nagyüzemi, gépesített kitermelésének a megvalósításával.)- Talán a cipészséget vagy a szabóságot meg lehet tanulni könyvekből? Még a legjobbakból, legalaposabbakból sem! S ez azoknál jóval nehezebb mesterség, ezt elhiheti nekem... Amit az ember egy egész életen át, nagy-nagy akarással, kitartással, lelkesedéssel, kitűnő mesterek útmutatása, irányítása mellett, a helyszínen tanul, azt senki még a legműveltebb ember sem sajátíthatja el rövid idő alatt, könyvekből és újságcikkekből meg éppen nem... Na, de engem vár a munka. Maga csak jegyzeteljen és kérdezzen! Nézem, hogyan dolgozik Ha minden munkahelyen így dolgoznának, már itt lenne az a sokak által megálmodott, de a valóságban soha nem látott Kánaán, és Csallóközünk visszaváltozna Arany-kertté, Tündérkertté, ahogyan egykor nevezték is boldog és szabad lakosai... S ennek a hangyaszorgalmú embernek, aki kora hajnaltól végzi ezt a kézi aratásnál is jóval nehezebb munkát ebben a kánikulában, még énekelgetni is van kedve. Rossz időről énekel, mintha csak ezzel akarná „hűtőzni” magát. De a dal szereplője ugyan ki is lehetne más, mint a dunai aranyász? Esik eső, fúj a szél, fázik a szegény aranyászlegény. Nincsen neki szűre, subája, mert elitta a bezdáni csárdába...- Több ilyen dalt ismertem, tanultam meg az öreg aranyászoktól, majd lassacskán megint eszembe jutnak... Tudja, ha nagy a víz, beköszöntenek az aranyász-ünnepek, akkor is kikijárogatok valamelyik kedves aranyászó helyemre, aztán csak tüzelgetek magamnak a vízhozta fával. Néha fél éjszaka elheverészgetek a tűz mellett és gondolkodom, figyelem a természetet... Legjobban szeretem a tavaszi meg az őszi Dunát, s a madarak vonulását... Életem legszebb napjait itt töltöttem el a Duna mellett, s higgye el nekem, hogy nem is kívánkozom el innét sehová!- Aztán min gondolkodik, Imre bátyám?- Sokszor gondolok például a régi aranyászokra... A szép, szabad életre, amikor még minden idejüket itt tölthették a víz mellett... Tudja, én sem tudnék a víztől, a Dunától elszakadni. Ha egy napig nem látom, már nagyon hiányzik. Ezért - és nem másért - dolgozom most is egy dunai kotróhajón... Korántsem olyan megerőltető munka az, mint az aranymosás, nem is hasonlítható hozzá, hiszen a gépek dolgoznak helyettünk. És mégis, ott munka után holtfáradt vagyok. Az a zaj, dörömbölés, kiabálás, ahol az ember még a saját hangját sem hallja, lábam alatt a lélektelen, hidegrideg vasfedélzet - kifárasztanak... Itt meg akárhányszor ledolgozom naponta a tizenhat-tizennyolc vagy még több órát is, ha az időjárás sürget, és nem érzek különösebb fáradtságot... Meg ez más, egészen más, tudja olyan kellemes fáradtság...- Tudja, hogy sok mesében teljesül a hős három kívánsága... Maga, Imre bátyám, mit kívánna?- Már sokszor gondolkodtam ezen... Először is azt, hogy soha többé ne legyen háború, mert egyetlen dolgot gyűlölök csupán az életben, az esztelen, a kegyetlen vérontást... A második kívánságom az lenne, hogy ilyen egészséges maradjak még nagyon sokáig... A harmadik pedig az, hogy az aranymosás lehessen az egyedüli foglalkozásom. Nézze, a gyerekeimet kitaníttattam, kenyeret adtam a kezükbe. A leányom férjhez ment, a fiam megnősült. Én igénytelen ember vagyok, a feleségem is az...- Az első két kívánságát értem. Gondolom, a józan emberek döntő többségének bizonyára ez lenne a kívánsága. De hát a harmadik!... Gondolja, hogy ma is megélhetne az aranymosásból? - kérdem, bár tudom, mi a valóság, s azt is tudom, hogy ez talán az egyetlen olyan kérdés, amelyikre teljesen őszinte választ aligha kaphatok. A lapátpróbák eredménye és az összes kapott válaszok homlokegyenest ellentmondanak egymásnak...- Biztosan megélnék belőle, - mondja Imre bá, majd egy kis szünet után így folytatja: - annak ellenére, hogy ma már a Duna nem hoz anynyi aranyat, mint száz vagy akár csak ötven évvel ezelőtt. De nem is pénzért csinálom. Csodálatosan szép mesterség ez, nekem a legszebb... Tudja, milyen szép itt, amikor nyugszik a nap? Amikor a szürke fény egyre sötétedik és lassan mindent elnyel a csend? De nekem még nincs este, mert vízmerő köpőcém tovább fodrozza a Duna vizét... Sokszor a munkám benyúlik a késő éjszakai órákba. Én meg nem és nem tudom itt hagyni a holdvilágos szép Dunát. Napközben, meleggel alszom ki magam... És amikor megcsillan a sötét posztón a szép, sárga arany... És ezt így szóról-szóra egy olyan ember mondja, aki csak néhány évig ült iskolapadban, akinek a szülei egyszerű dohánytermelők voltak...- Ennyire szereti az aranyat?- Szeretem, de nem úgy, mint a zsugori, pénzsóvár ember. Az arany nekem nagyobb érték - örök titok... melybe még nem sikerült behatolnom teljesen... De meg akarom ismerni minden titkát... Az aranyász otthonában folytatjuk, - mint már annyiszor -, a késő éjszakai órákba nyúló beszélgetést. Az arany - jótékony - titkairól A köpőce nyele hosszú, hogy az aranyász ne hajladozzon vízmerés közben 18
