Víztükör, 1999 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / Önkormányzati Különszám
VÍZBÁZISVÉDELEM A vízbázisvédelem fogalma az utóbbi években szakmai körökbó'l egyre inkább bekerült a köztudatba, jeléül annak, hogy az ivóvízellátásra alkalmas vízkészletek jelentó'sége szerte a világon megnőtt. Gazdasági, társadalmi elemzések az ivóvíz kérdését a jövő évtizedek évszázadok fejlődésének egyik legfontosabb kulcstényezőjének tartják. Mint köztudott, Magyarország természeti adottságainak köszönhetően a közműves vízellátás döntő mértékben (több mint 90 %-ban ) felszín alatti vízkészletekre települt. Ez egyébként összhangban van az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO önkormányzatok számára kiadott ajánlásával, mely szerint a lakossági vízigényeket - ahol erre mód van - felszín alatti vízkészletekből kell kielégíteni, mivel ezek kevésbé érzékenyek a havária-szerű szennyezésekre, mint a felszíni vizek, mennyiségük és minőségük egyenletesebb és általában jóval kevésbé igényelnek különböző vízkezelési technológiákat. Ugyanakkor az is tény, hogy a bekövetkezett szennyezések eltávolítása, a tönkrement felszín alatti vízbázisok rehabilitációja sokkal nehezebb, költségesebb és hosszabb időt igénylő tevékenység, mint a felszíni vizek esetében. Nyilvánvaló, hogy a megfelelő minőségű ivóvíz hosszú távú biztosításának legolcsóbb és egyben legbiztonságosabb módja a szennyezés megelőzésén alapuló vízbázisvédelem. A vízgazdálkodási törvény szerint a vízbázisvédelem egyaránt szerepel az állami és az önkormányzati feladatok között. A jövőbeli vízigények kielégítésére, illetve esetlegesen elszennyeződött vízbázisok kiváltására szolgáló távlati vízbázisok előzetes biztonságba helyezése és védelme kizárólagos állami feladat mindaddig, míg konkrét felhasználói igény jelentkezik. ( A 78 távlati vízbázis biztonságba helyezésének programja negyedik éve folyamatban van. ) A vízjogi engedély alapján igénybevett vízbázisok védelme az engedélyes feladata. A VÍZBÁZIS VÉDELEM HELYZETE MAGYARORSZÁGON A szennyezés megelőzésének egyik eszköze a védőterületek ( valamint a felszín alatti védőidomok) alkalmazása, mely bizonyos szempontok alapján ( ezek vízbázisok esetében elsősorban a vízföldtani, utánpótlódási viszonyokat és a víztermelés nagyságát jelentik ) lehatárolt területen egyes szennyező források -tevékenységek - hatósági tiltását vagy korlátozását jelenti, ezek érvényesülésének, a vízbázis állapotának folyamatos ellenőrzésével. A vízbázisok elszennyeződésének lehetősége akkor a legkisebb, ha a védőterületek kijelölésére a vízbázis telepítésével, a vízmű üzembe állításával egy időben kerül sor. így megakadályozható a szennyező források betelepülése a vízbázisok körzetébe. Ez azonban az elmúlt évtizedekben, amikor a hazai közműves vízellátás kiépítésének döntő része történt, csak igen kevés helyen valósult meg. Ennek több oka van. Mivel a hangsúly elsősorban a mennyiségi fejlesztéseken volt, valamint nem ismerték kellőképpen a sérülékenység és a veszélyeztetettség jelentőségét sem, nem került sor azokra a kiegészítő kutatásokra és vizsgálatokra, melyek alapján a védőterületek kijelölhetők lettek volna. A hatályos előírások végrehajtása ugyanakkor olyan költséggel járt volna, hogy erre általában nem is került sor. Ezért a már meglévő, üzemelő vízbázisokat utólag kell biztonságba helyezni, hogy a lakosság jó minőségű ivóvízzel való ellátása hosszú távon fenntartható legyen. Ennek érdekében született a 2249/- 1995.(VIII.31.) sz. kormányhatározat az ivóvízbázis védelmi célprogram előkészítéséről, valamint a 2266/1997.(IX.5.) kormányhatározat a végrehajtásról, mely 1997-ben elkezdődött. A védőterületekre vonatkozó 1961-es rendelkezések végrehajtása csak igen kevés esetben történt meg. Ennek egyik oka az volt, hogy a rendelkezés szerint túlságosan nagy hidrogeológiai védőterületet kellett volna kialakítani ( a teljes utánpótlódási területet kellett volna védelem alá helyezni ), s azon belül minden szennyező tevékenységet meg kellett volna szüntetni. Mivel a védőterületek kialakítására - melynek a vízbázis kiépítésével egy időben kellett volna megtörténnie - általában nem került sor és az önkormányzatok az 1991-es önkormányzati törvényt követő vagyonátadáskor ezek hiányában vették át a vízműveket, a biztonságba helyezésre utólag, mintegy az állam "adósságaként értelmezve", központi pénzügyi támogatással kerül sor. CÉLPROGRAM AZ IVÓVÍZBÁZISOK VÉDELMÉRE Az üzemelő vízbázisok utólagos biztonságba helyezésének programja három részből, a vízbázisok állapot-felméréséből (a diagnosztikából), a vízbázisok biztonságba helyezéséből és a biztonságban tartásból ( a biztonságos üzemeltetésből) áll. A vízbázisok állapot-felmérése ( diagnosztika ) Ebben a szakaszban kerül sor az elmaradt hidrogeológiai kutatások elvégzésére, az után-pótlódási területek lehatárolására, a szennyező források számbavételére, felderítésére, a mérő-megfigyelő hálózatok telepítésére, a szennyező-folyamatok feltárására, a vízkészlet jelenlegi állapotának megismerésére és a tendenciák vizsgálatára. E vizsgálatok alapján kerül sor a hidrogeológiai védőterület kijelölésére és készül terv a biztonságba helyezésre, mely összefoglalja a szükséges intézkedéseket. Mivel az állapotfelmérésnek a vízbázis telepítésével egy időben kellett volna megtörténnie és az önkormányzatok ennek hiányában vették át a vízműveket, ennek a fázisnak a finanszírozását az állam vállalta és kiemelt előirányzatként kormányzati beruházási keretből történik. 14
