Víztükör, 1999 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 6. szám
mesterséget? Ennek talán abban rejlik a magyarázata, hogy jó szemük volt, nem féltek a nehéz testi munkától és tulajdonképpen "vérükben lehetett" a szakma, ha nem is tudtak róla. Őseik közül bizonyára nagyon sokáig és nagyon sokan űzték ezt a mesterséget. Meg aztán: gyakorlat teszi a mestert, vagy ha így jobban tetszik; az akarat diadalt arat. Magyar “Kalifornia" ? Nemsokára kitört az aranyláz a Duna partján, amire az idősebbek még jól emlékeznek. A lapok akkoriban "A magyar Kalifornia" névvel tisztelték meg a mi jó öreg Dunánk partjait. Többek között egy több nemesi előnévvel dicsekvő pesti őrnagy (valamiféle újlaki Szakály Endre) is felszerelt egy kis kotróhajót és a Rosta-testvéreket fogadta fel üzemvezetőnek. A próba várakozáson felül sikerült.. A boldog tulajdonos gyakran járt le Pestről, Valósággal dédelgette a két Rostát, akik először lelkiismeretesen le is adták neki az összes kimosott aranyat. Egyszer azonban gondoltak egy nagyot, s attól kezdve a masinának mindig valami baja "sikeredett". Egyszer még el is süllyesztették a szép kis kotróhajót a "szent cél" érdekében. Az arany így elúszott Addig-addig élték a világukat, amíg a kenyéradó gazdájuk rá nem únt a ráfieztéses aranymosásra. Ez után néhány évig még buzgón mosták az ácsiak az aranyat. Még akkor is, amikor az aranyláznak már régen vége lett. Változtak az idők Háborús szelek kezdtek fujdogálni. Az aranyászok többsége biztosabb és lényegesen könnyebb kenyérkereset után nézett, és már csak hébe-hóba, inkább csak szórakozásból járt le a Dunára. Csupán a legmerészebbek tartottak ki az újonnan felfedezett ősfoglalkozás mellett. Közülük is elsősorban az, aki a legtökéletesebben elsajátította annak minden csinját-binját: Szakolczai Antal. Úgy hozzánőtt a Duna-parthoz (no meg a mosópadjához), mintha világ életében aranyász lett volna. Amíg be nem álltak a kemény fagyok, (sokszor még december végén és januárban is), szinte állandóan ott élt a vízparton, mosta az aranyat. Ó maga mondta, hogy naponta tíz vagy még több deka aranyat is kimosott (hivatalosan). Azt azonban sohasem lehetett pontosan tudni, hogy mennyit? Talán még ő maga sem tudta, mert az így kimosott aranynak csak egy részét adta el hivatalos áron. A többit másként értékesítette.- Amint mondtam - folytatja Lajos bácsi, - néhányan kitartottak a Duna mellett. Köztük én is. Az én apám az ácsi cukorgyár igazgatójának az inasa volt. Egyszer elővett és megígértette velem, hogy felhagyok az aranymosással, "becsületesebb" szakmát tanulok, és nem lesz belőlem dunaparti "csavargó". Beszervezett a cukárgyárba. Sajgott még sokáig a szívem, megsirattam a szép, szabad aranyászéletet. 1943-ban Góger Béla, az ácsi ezermester egy aranymosó-masinát szerkesztett és két társa segítségével azzal mosta tovább az aranyat. Az újrakezdés Nagy Lajost 1968-ban (ötvennégy éves korában) súlyos agy- és szívkoszorúér elmeszesedéssel nyugdíjazták. Amikor elpanaszolta baját legjobb barátjának, Szakolczai Antalnak, az vígasztalóan vállon veregette:- Rá se ránts, pajtás! Lejössz velem szépen a Dunára, és folytatod ott, ahol abbahagytad. Hidd el: addig nem halunk meg, Sándor, amíg hűek leszünk hozzá! (Ha ugyanis Antinak jó kedve volt, Nagy Lajost mindig csak Sándornak titulálta.) így kezdett el másodszor is aranyat mosni Nagy Lajos, hogy most már haláláig hű is maradjon a Dunához. Szent meggyőződése, szinte rögeszméje volt, hogy egyedül ebben a csendben, a tiszta dunai levegőn végzett munka tartja életben és jó erőben. Tény, hogy az 1981-ben hatvanhét éves ember, - ha megfelelő volt a vízállás - naponta többet dolgozott a mosópadja mellett, mint három fiatal valamilyen építkezésen. Ráadásul otthon is kivette részét a munkából, meg Szakolczai Antal árvái mellett is. Szívkoszorú ide, szívkoszorú oda, ezt követően egyikkel sem volt semmi baja. Jó tornász legyen, aki nehéz testgyakorlatokban felvehette vele a versenyt. Eztán azonban inkább már inkább csak egyedül járt le a Dunára aranyat mosni. Lajos bácsi otthon Mivel szakadt az eső, a legöregebb ácsi aranyászt valóban kicsi, de ragyogóan tiszta otthonában találtam. Ültünk az emlékekkel megrakott, halott aranyászok szellemeivel szinte túlzsúfolt apró szobában és illatos feketekávé gőzölgött előttünk. Az idős aranyász kérdéseimre adott válaszai világosak, tiszták voltak, mint az általa kimosott sárarany. Egyértelmű, félreérthetetlen volt minden szava, minden mondata. Amint mondta, tisztában volt azzal, hogy a dunai aranymosás napjai megszámláltattak. 16
