Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)

1998 / 3. szám

Töltésszakadás a Szamos bal partján Elindultunk a szakadás elzárására. Az osztag vo­nulása közben. Ököritófiilpöst elhagyva özön-víz­­szerű eső szakadt ránk és a sötétség. A felderített út­vonalon. az árvízvédelmi töltés előtt emlékezetem szerint kb. 0,5-1 km távolságra valamilyen meder (valószínűleg holtág) keresztezte utunkat. Mikor el­értük e medret, döbbenten láttuk, hogy a délután még megfelelőnek látszó úton, másfél méteres mélységet meghaladó víz áramlik. Az átkelés lehe­tetlen. Nincs mit tenni, meg kell fordulni és más úton megközelíteni a folyót. A sötétben, szakadó esőben szűk helyen az osz­tag járműveinek megfordítása nem tartozott a kelle­mes tennivaló közé. Hogyan tovább? A délutáni fel­derítés során, valamilyen jó érzékkel „megsúgva”, megérezve megállapítottuk, hogy nem nagy távol­ságra Rápolt község mellett elérhető a Szamos töl­tése és az ott lévő rámpa alkalmas lehet a kirakodás­ra. Az osztag járműveinek megfordítása után, a be­kötőút végén balra fordulva rövidesen a Szamos ár­­vízvédelmi töltésnél álltunk meg. Rövid helyszíni tájékozódás után megkezdtük a lerakodást, a hídme­ző szerelését. Előzetesen ugyanis már megállapítot­tuk, hogy a keskeny, átázott töltéskoronán a kb. 4 km-re lévő szakadáshoz a megközelítés, a felszere­lések leszállítása, gépkocsikkal nem oldható meg. Másnap reggelre az úszó hídmező gyakorlatilag bevetésre készen állt. A rakodási helytől a folyó kö­zepe felé, a hullámtéren lévő fák, bokrok közötti keskeny nyíláson át lehetett kilátni, lehetett látni a megáradt folyó vízének rohanását. A víz sebessége, a felszínen kavargó uszadékok, a fák, bokrok koro­nájának látványa nem volt idegnyugtató, ezért az is­meretlen vízen szükségesnek láttuk, hogy a szakadá­sig a felvonulási útvonalat felderítsük. Szerencsénk volt, hogy így döntöttünk. A szakadás és a vízreszállás helye között, kb. fele úton, ott feszült a „béke-időben” üzemelő komp drótkötele, alig 20-50 cm-re a vízszint felett. A felderítő motorcsónakból szinte az utolsó pillanatban vettük észre a folyót me­rőlegesen keresztező akadályt. Lefejezett volna min­den motorcsónakban ülőt, ha nem vesszük észre. A drótkötél érzékelésével egyidőben nyomban part felé fordult a csónak. A partra futatva a víz-járművet, megvizsgál­tuk, leereszthető-e a drótkötél. A kísérlet sikertelen volt. Meg sem tudtuk mozdíta­ni. Mi legyen? A szakadás megközelítése csak úgy oldható meg, ha ezt az akadályt eltávolítjuk. Csak robbantással lehet el­szakítani. Ehhez viszont a területi polgári szervezetek és szakaszvédelem engedé­lyére és robbantási szakemberre van szük­ség. (Se robbanóanyagunk, se szakembe­rünk nem volt.) Nyíregyházáról, a hon­védségtől kaptunk robbanóanyagot és robbantási szakembereket. Szabad volt az útvonal, délután 18-19 óra körül járt az idő. Jöhetett hát a hídme­ző, de tudtuk: éjszaka sötétjében kell a szakadást megközelíteni. A töltésszaka­dásnál a hullámtéri és az elöntött terület vízszintkülönbség még igen jelentős volt. Iszonyú erővel zúdult kifelé a víz, kétol­dalt folyamatosan bővítette a szakadás méretét. Hogy ez milyen látvány? Leírni nem lehet. Csak az tudja elképzelni, aki látott már ilyet vagy valami hasonlót. „Fenséges és félelmetes” a szakadáson ki­zúduló víz látványa. A látvány adta be­nyomást erősítette az átzúduló víz hangha­tása. A gondolatok úgy kavarognak az em­berben, mint a szakadáson átömlő víz. „Ezt kell megfogni, megállítani?!” Az első feladat az volt, hogy biztonságos helyre kikössük a hídmezőt, majd biztosítsuk a töltés­csonkokat, megakadályozzuk a szakadás további bővülését. A hídmezőt a szakadástól kb. 100-150 m­­re, a hullámtérbe benyúló rámpa védelmébe kötöt­tük ki, horgonyoztuk le. A töltéscsonk biztosítása során, 7 méteres pátria­lemezekkel készítettünk szádfalat, a szakadás szélétől kb. 18-20 m-re. A másik töltéscsonkot az elzárásban résztvevő másik osztag hasonló módon védte le. A töl­téscsonk biztosítását, a pátrialemezeket, a sza­kadás bővülése kb. más­fél nap alatt elérte, de a további bővülést a csonkbiztosítás meg­akadályozta. A nehezebb feladat ezután várt az osztagra. Meg kellett kezdeni a tényleges elzárási mun­kát. Úgy döntöttünk, hogy az elzárás egy cölöpsor vízszintes gerendázatára támaszkodó, pátrialeme­zekből kialakított fal lesz. Le kellett verni tehát a kb. 7 m hosszú 40x40 cm keresztmetszetű cölöpöket. E feladathoz azonban a hídmezővel meg kell közelíte­ni a szakadást és biztonságosan, munkavégzésre al­kalmas módon rögzíteni. Ez mindaddig problémát jelentett, amíg az első két-három cölöp nem volt a helyén, nem volt beépítve. Azután már a cölöpsor­nak támaszkodhatott a hídmező. Mindezt éjszaka, sötétben kellett végrehajtani. Hozzá kell tenni, hogy az osztag dolgozói nem kez­dőként tevékenykedtek. Gyakorlott, rutinos embe­rek voltak. A „rutin” természetesen a körülmények­re, a felszerelések kezelésére vonatkozott. Ily mére­tű feladattal mindegyikünk először találkozott. Hogyan is oldotta meg az osztag a feladatot? Nem is lehet talán leírni. Szinte centiméterenként araszolva közelítettük meg a beavatkozási pontot. A hídmező négy sarkán lévő csörlők, horgonyok se­gítségével, szinte teljes csendben, csak a vezénylő műszakvezető kurta vezényszavaira: „No még egy fél métert, no még harminc centimétert előre” „Állj! Cölöpöt előkészíteni!” A feszültség a máso­dik cölöp verése idején oldódott, amikor is a hídme­zőt a cölöpök már megtámasztották. Hat-nyolc cö­löp leverése után, a vízszintes gerendázat elhelyezé­sére és a gerendázathoz támaszkodó pátrialemezek beépítésére került sor. 7-8 méteres pátrialemezeket kb. 3-3,5 m mélységig vertük a talajba. A talaj na­gyon keménynek mutatkozott. Préslégkalapáccsal kb. 1,0 m körüli mélység után már csak Demag cö­löpverő berendezéssel sikerült a megjelölt szintig leverni a pátrialemezeket. Az elzárás leírásához tar­tozik, hogy a cölöpsort mentett oldal felől kb. 45°­­os gerendázattal megtámasztottuk. Az elszakított töltés vonalába szorítógát épült kb. 1,2-1,5 m ma­gasságban. Az elzárási munka alatt a Szamos vízszintje fo­kozatosan csökkent és az elzárás befejezésére már a hullámtérről vissza is húzódott a víz. A szakadás másik oldalán dolgozó osztagot közben elvezényel­ték, így a feladat teljes befejezése ránk maradt. A vízszínt csökkenés alatt az elzárási munka tempója változatlan volt. Ez bizonyos mértékű elégedetlen­séget váltott ki az ott dolgozókban. „Miért kell eny­­nyire hajtani?” Szükséges volt az elzárás sürgetése. Emlékez­tem szerint az elzárást május 30-ra befejeztük és jú­nius 8-a körül megérkezett a következő árhullám, amely alacsonyabb volt ugyan, mint a töltésszaka­dást előidéző első árhullám, de a szakadáson ismét újabb víztömeg juthatott volna ki a területre. Levon­ható a tanulság: egy töltésszakadás elzárását mind-Töltésszakadás elzárása addig erőltetett ütemben kell végezni, amíg a biz­tonság nem teremtődik meg. Egy ilyen feladat végrehajtásában részt venni, irányítani, esetenként embereket meggyőzni, na­gyon nehéz, nagyon szép és sok tanulsággal járt. Úgy érzem, hogy e rendkívülinek tetsző feladatok­ról a szakma az események után alig beszélt. Pedig érdemesek a kiértékelésre. Megér-né a szerzett tapasztalat. Kamatozna a jövő számára. Dr. Kuliczka László (A felvételeket a Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény fotóarchívuma bocsátotta a Víztükör rendelkezésére.) 22

Next

/
Thumbnails
Contents